Az amerikai serengeti

Már kezdünk hozzászokni, hogy bölények vesznek körül, füstölnek a hegyoldalak, tiszta vízű patakok keresztezik utunkat, ám az egyik pillanatban, egy hegytetőre érve olyan kép tárul a szemünk elé, amelyre hirtelen nem voltunk felkészülve.

Mélyen a lábunk alatt több kilométer széles völgy, benne a Föld legnagyobb vándorló bölénycsordájával. A hatalmas állatok apró kis mozgó pontoknak tűnnek a messzeségben. A döbbenettől megállunk és annyira magával ragad a látvány, hogy még a fényképezőgépet is elfelejtjük felemelni. Az amerikai serengeti. Olvastuk korábban valahol. És tényleg nagyon találó az elnevezés. Egy hatalmas füves síkság, amelyben minden állat legel, kérődzik és vonul, méghozzá ugyanabba az irányba. Földrajzi értelemben a Hayden-völgyben vagyunk. A völgy mindkét oldala hegyekkel övezett, tetejükön a duglászfenyő alkot összefüggő erdőséget. A völgy maga pedig klasszikus rövid füvű folyóvölgy, közepén a Yellowstone folyóval, amely itt kissé kiszélesedik és elcsendesedik. Bölények mindenhol, ameddig csak a szem ellát.

A Yellowstone Nemzeti Park az amerikai bölény egyik utolsó menedéke, és az otthona a Föld legnagyobb szabadon vándorló bölénycsordájának. Mintegy ötezer bölény él ma a parkban, és ebből néhány száz most előttünk éli háborítatlan mindennapjait.

Amerikai bölények a Hayden-völgyben, Yellowstone Nemzeti Park

A legnagyobb és leggyorsabb mészárlás a történelem során

Valaha az észak-amerikai prériken több millió bölény élt békében, tökéletes harmóniában indián törzsekkel. A 19. században azonban a fehér betelepülő embernek mind nagyobb élettére volt szüksége, ezért Észak-Amerika legeldugottabb helyein is városokat, vasutat épített. A vasútépítő munkásokat pedig valamivel etetni kellett, és ebben kapóra jött a bölény. Aztán amikor a vasút elkészült, megjelentek a sportvadászok, akik még a vonatablakon kilövöldözve is gyilkolták az állatokat.

A több millió bölényt az 1800-as évek végére az ember szinte kiírtotta. A hatalmas, dübörgő bölénycsordák helyét felváltották az üldözők elől menekülő tévelygő kis bölénycsoportok.  Ez volt a Földön valaha volt legnagyobb és leggyorsabb mészárlás egy állatfajjal szemben. Alig tíz évre volt szüksége az embernek ahhoz, hogy Észak-Amerika legnagyobb testű szárazföldi állata csupán állatkertekben maradjon fenn.

A vadászat során kihasználták a bölény túlságosan jószándékú természetét, és hogy képtelen felismerni az ember jelentette veszélyt. A módszer az volt, hogy a vadász kifigyelte a csordát vezető állatot, aki rendszerint egy tapasztalt tehén volt. A vadász célba vette, és egyetlen lövéssel leterítette. A csorda a lövésre alig figyelt fel, azonban vezetőjük elvesztésére nagyon megriadt. Rögtön utána a soron következő legtapasztaltabb állat átvette a vezető szerepét, a többiek elkezdték őt figyelni. Ezt a vadász újra kiszúrta és lelőtte azt az állatot is. És ez így ment sorban. Egy "ügyes" vadász percenként leterítette a soron következő vezető szerepre törő állatot, így a csorda szinte egy helyben toporgott, mert egyik állat sem tudta elvezetni őket a veszélyes helyről.

A Yellowstone-ban ma élő bölények leszármazottjai annak a néhány állatnak, akik életben maradtak ebben az esztelen öldöklésben. De ez még kevés lett volna a faj fennmaradásához. Szerencsére néhányan, akik idejében felismerték mekkora a baj, állatkertekből áttelepítettek ide bölényeket, és előbb a katonaság, majd a Parkszolgálat őrizte őket. Így a hatalmas, méltóságteljes bölénycsordák napjainkban újra róhatják a yellowstone-i legelőket.

A bölénycsorda élete

Miután agyon fotóztuk az alattunk elterülő, bölényekkel teli völgyet, elkezdünk leereszkedni a csordához. Nincs ösvény, nincs egyetlen fa vagy bokor sem, csak derékig érő fű mindenhol, így szabadon bármerre mehetünk, mindenhol ugyanolyan nehéz lejutni a meredek hegyoldalon.

Lefelé mászásunkat egyetlen dolog zavarja csak meg. Attila egyik lépésénél, épp ahova a lábát tette volna, egy kígyó csúszik át. Rákiáltok, de nincs rá szükség, mert kiváló reflexszel észleli a bajt, és jobb lábával kihagyja a lépés ütemét. A kígyó átsiklik alatta. Nem tudjuk milyen faj lehetett, innentől kezdve viszont minden egyes lépés előtt sokkal jobban megnézzük hova tesszük a lábunkat. A magas fűben nehéz észrevenni a kígyókat, ráadásul a meredek részen olyan gyorsan lépkedünk, amivel nem adunk esélyt az itt élő csörgőkígyóknak, hogy farkuk csörgésével idejében jelezhessék hollétüket.

Szinte már a völgy aljára érünk, mikor feltűnik mellettünk egy bölényborjú. Egy domb mögül bújt elő váratlanul. Fentről nem vettük észre, különben nem is erre jövünk. A csorda egyébként még messze van, tőlünk több száz méterre. Nem is értjük hogyan maradhatott egyedül ez a kis állat. A következő pillanatban viszont máris megjelenik egy szép nagy kifejlett bölény is mögötte. Aztán előtűnik egy újabb borjú és valószínűleg annak is az anyja. Mellettünk a két borjú, amint vágtatnak jobbra-balra, ugrálnak egymásra és a felnőttekre. Örömmel, felszabadultan rugdosnak hátsó lábukkal a levegőbe. A következő pillanatban pedig már tanácstalanul állnak egy helyben, és csodálkoznak rá a körülöttük levő világra. Egyik vagy másik állapotukból csak az zökkenti ki őket, amikor kissé jobban eltávolodnak szüleiktől. Akkor aztán egy hirtelen ugrással nyomban anyjuk után erednek. Fantasztikus élmény ilyen közelről látni ezeket a hatalmas, mégis ártalmatlan állatokat. Kívül vagyunk még a komfortzónájukon, így látszólag tudomást sem vesznek rólunk, a szülők azonban egészen biztosan minden lépésünket figyelik.

Utánuk eredünk, egyenesen a csorda felé tartunk. Szeptember eleje van, éppen a bölények párzási idejének végéhez közeledünk. Ilyenkor a csorda élete és összetétele is jelentősen megváltozik. Az ötven - száz tagból álló csordát egész évben tehenek, borjak és fiatal bikák alkotják. Az öreg bikák pedig magányosan élnek, és csak a párzási idő alatt keresik a csorda közelségét. Ilyenkor azonban a kegyetlenül erős bölénybikák össze is csapnak egymással. A harcban győztes bika jutalma pedig a csorda összes tehene. Valami miatt azonban a győztes bika gyakran szemet huny és elnéző, ha egy legyőzött bikának is jut egy-egy tehén. Egyébként a tehenek és borjaik azért élnek egész évben közösségben, mert csak így védekezhetnek eredményesen a ragadozók ellen. Ugyanis még egy felnőtt nőstény bölénynek sincs sok esélye egy medvével vagy farkasfalkával szemben. A csorda ereje azonban megtöbbszörözi védekezőképességüket, ráadásul a veszélyt is előbb ismerik így fel. Támadás esetén kört formáznak, középre engedik a borjakat és ellenállnak még a legveszedelmesebb farkasoknak is. Ezzel szemben az öreg bikáknak, a maguk egy tonnájával van elég erejük és energiájuk ahhoz, hogy még egy hatalmas grizzlynek se jusson eszébe prédának nézni őket.

Elérjük végre a bölénycsordát. Megállunk, kattognak a fényképezőgépeink, az állatok nem foglalkoznak velünk. Egy hatalmas bika hirtelen leveti magát a földre, és hemperegni kezd. Porfürdőt vesz. Olyan erővel csinálja mindezt, hogy csak úgy száll a por körülötte. Teljesen a hátára fekszik és forog jobbra-balra. Még aranyosnak is tűnhetne, ha nem lenne ilyen hatalmas. Így inkább esetlen, de még jobban szembetűnik hatalmas ereje. Szinte semmit nem látni a portól. Majd amilyen hirtelen levetette magát, ugyanolyan gyorsan áll fel. Megrázza magát, körülnéz és komótosan megy tovább dolgára. Ezzel a módszerrel hatékonyan tud védekezni az élősködőkkel szemben.

Kissé távolabb már a Yellowstone folyó kanyarog. A bölényeknek ez sem akadály. Látjuk, ahogy a csorda magabiztosan gázol a vízben. Ha szükséges kiválóan úsznak is. Időnként a magas vízállásos részekbe direkt bele is gázolnak, és ott is legelnek. Ősz van, minden sárgállik, szárad már, itt azonban dús zöld füvet találnak. A vízben állva komótosan esznek, köztük kacsák úszkálnak és buknak le a víz alá élelemért.

Az itt élő bölények elsősorban füveket, bogyókat és leveleket esznek, és napról-napra vándorolnak a legjobb legelőkre. Hajnalban és este a legaktívabbak, nappal mozgásuk lelassul, ekkor néha esznek, kérődznek, de leginkább pihennek. Télen, a roppant hidegben a gejzírek közelségét keresik. Elsősorban azért, mert közelükben a hőmérséklet kedvezőbb. De nem csak melegedni szeretnének, hanem így a füvet is könnyebb elérniük a sokszor több méteres hó alól. A könnyebben megszerezhető élelemért azonban súlyos árat fizetnek. A gejzírek vize nagyon sok SiO₂-t tartalmaz, amitől fogaik elkopnak. De ami még ennél is súlyosabb, hogy a víz arzént is tartalmaz, ami szép lassan megmérgezi őket. Átlagosan 25 évig élnek.

Órák telnek el, és végig testközelből nézhetjük ezeket a csodálatos állatokat. Fantasztikus élmény. A látvánnyal nem tudunk betelni, lassan azonban búcsút kell intenünk bölénycsordánknak, és hálásak vagyunk, hogy ilyen türelmesek voltak velünk, és bepillantást engedtek mindennapi életükbe.

Visszaindulunk, de nem az ide vezető úton, az már túlságosan meredek lenne, ezek az izgalmas órák sok energiát vettek ki belőlünk. Úgy döntünk megkerüljük a hegyet, mert távolabb kissé lankásabbnak tűnik a táj. Szótlanul lépkedünk a Hayden-völgy dús legelőjén, és a vadhoz való közelség eszünkbe juttatja az indiánok bölényvadászatát.

Indián bölényvadászat

A Yellowstone területén sosem éltek indiánok, mert féltek az itteni sötét szellemektől, akik miatt morajlik és sistereg még a föld is. Az amerikai prériken azonban az indiánok egyik legfontosabb élelemforrása a bölény volt. De nemcsak a húsát hasznosították. A szőréből ruhát, a bőréből sátrat, csónakot készítettek. Csontjából nyeregváz készült. Inaikból íjhúrok és varráshoz használt fonalak, csülkeikből enyvet főztek, a nyak erős szőréből kötelet fontak, trágyáját megszárítva pedig tüzelőanyagnak használták.

Az indiánok egyik bölényvadászati módszere rendkívül izgalmas és kifejezetten veszélyes volt. A vadász, kihasználva, hogy a bölény nem lát túlságosan jól, farkasprémet húzott a fejére és azzal takarta be hátát, majd négykézláb ment előre, egyre közelebb a bölénycsordához. Fegyvere csupán egy nyíl volt, amelyet mindig maga elé rakott, ahogy közelítette az állatokat. Az egyik legfontosabb dolog, amire figyelnie kellett, hogy a szél mindig a bölények felől fújjon, ellenkező esetben a vadászt szaga elárulta volna. A farkasjelmez azért volt hatásos, mert a bölények a farkast közel engedték magukhoz. Tudták, hogy egyetlen állat nem tud kárt tenni a csordában. Amikor a farkasbőrbe bújt indián kellő közelségbe ért felegyenesedett és leterítette a kiszemelt állatot. A legveszélyesebb az volt, hogy túl közel kellett mennie ahhoz, hogy gyalog menekülni tudjon. Így ha a bölény szagot fogott, vagy rájött, hogy élete veszélyben van, pillanatok alatt a vadászra támadt, az pedig nem tudta mivel megvédeni magát, a futás pedig szóba sem jöhetett, mivel a bölény akár 50 km/h-s sebességgel is tud vágtatni. Akármennyire is jámbor állat a bölény, ha felingerlik bátran szembeszáll.

A fotózás során, ha nem is voltunk olyan bátrak, mint egy indián vadász, a magunk szintjén átélhettük mekkora izgalmat jelent közelébe férkőzni Észak-Amerika legnagyobb testű szárazföldi emlősének.

A Yellowstone Nemzeti Park az egyetlen hely a Földön, ahol az utolsó jégkorszak óta megszakítás nélkül élnek bölények, és azok nem szarvasmarhákkal keresztezett, visszatelepített hibrid egyedek, hanem a természet által teremtett vad, ősi formák.