Kéktúra

A kéktúra útvonala mindenkinek ugyanaz. Mégis minden egyes ember, akik végigcsinálta, a saját maga útját járhatta rajta. Mert nem egyszerűen gyaloglásról vagy túrázásról, sokkal inkább saját magunkról szól. Ennek az útnak nincs eleje és vége, és megérkezni sem lehet. Aztán mégiscsak elfogy egyszer. Mindenkinek ott ahol szeretné, ahol választotta. A kéktúra az út, amely nem vezet sehova. Ám aki végiggyalogolta más emberré válhatott általa.

1165 km gyalog

Több mint 1100 km. Pontosan nem is lehet megmondani mennyi. Az útvonal időről-időre változik kissé, a túrázó eltéved, máskor kitérőket tesz, a megtett távolság így állandóan változik. Annyi biztos, hogy jócskán több, mint ezer km. Kegyetlenül hosszú. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt rendkívül könnyű belevágni. Nem kell hozzá sem bátorság, sem önbizalom, mert az esélytelenek nyugalmával indulhat bárki.

Aztán az első párszáz km után kezdi az ember felfogni mibe is kezdett bele. Ekkorra viszont már túl sok idő és energia van benne. Nem lehet már feladni, és ez az a pillanat, amikor tudatosul, hogy ez átkozottul hosszú és nehéz lesz.

Négy év. Nekem ennyi ideig tartott. Visegrádról indultam az Ausztriával szomszédos Írott-kőig. Azután az ország északkeleti csücskéből, Hollóházáról vágtam neki a távnak, és az volt a tervem, hogy a legvégén a Dunán átkelve átkompozok Visegrádba abba a kikötőbe, ahol az első pecsétet nyomták a Kéktúra füzetembe. És ott újra megkapom, immáron az utolsó pecsétemet.

Négy évig vártam erre a pillanatra, de az élet másként hozta. A kompot felújították. Nem járt Visegrád és Nagymaros között. Jobb híján a nagymarosi vasútállomás peronján kellett pecsételnem utoljára. Hát nem ez a legszebb pecsételőhely a kéktúrán...

Másfélmillió lépés Magyarországon

Gyerekkoromban a vasárnap délutánokat mindig a nagyszüleimnél töltöttük. Ebéd után jó hosszú séta következett a falu túlsó felén levő házukhoz. Aztán este a visszafelé utat már nagyapám narancssárga 105-ös skodáján tehettük meg, és micsoda öröm volt, hogy nem kell a sötétben és hidegben hazagyalogolni.

Igazából fogalmam sincs miket csináltunk ezeken a délutánokon, néhány dolog van csupán, amire határozottan emlékszem. Az egyik ilyen a Másfélmillió lépés Magyarországon című film. A zenéje, a kereket toló ember, a barátságtalan Rockenbauer Pál és Sinkó László megnyugtató orgánuma, meg a rengeteg gyaloglás.

Biztos vagyok benne, hogy fel sem fogtam akkor mi az a kéktúra. Így az sem fogalmazódhatott meg bennem, hogy egyszer majd végigjárom. Mégis nyomot hagyott bennem, mint ahogy nagyon sokakban. Sokszor megnéztem azóta. Persze az évtizedek alatt sokat formálódott a táj, változott az útvonal, eltűntek épületek, mások felépültek, elnéptelenedtek falvak, mégis az érzést, amit a film közvetít ma is átélheti bárki, aki végigjárja a kéktúrát. Talán ennek, talán másnak köszönhetően nem tudom, mindenesetre én is elindultam az úton. 

A Balaton-felvidék a leghangulatosabb szakasza a kéktúrának

Szabályok a kéktúrán

A kéktúrát rengetegféleképpen lehet teljesíteni. Egyedül vagy csoportosan, rövidebb vagy hosszabb szakaszokra bontva. A lényeg, hogy pecsételőhelytől pecsételőhelyig tartson. Rászánhatók akár csak délutánok, de lehet egyhuzamban napokat, heteket is menni, sőt meg lehet csinálni egyben az egész távot. Szintidő sincs, ettől persze még lehet rohanni, de a nyugdíjas tempó ugyanúgy megteszi. Mindez egyéni elhatározás kérdése.

Egyedül jártam végig. Persze a családom, barátaim sokat segítettek az oda-vissza utazásokban, de a túrán mindvégig csak magam voltam az úton. Nem kellett alkalmazkodnom, nem vonta el semmi a figyelmem. Elmerülhettem magamban, a tájban, elgondolkodhattam nagy dolgokról és egészen hétköznapi történésekről. De a legfontosabb, hogy kedvem szerint kiélvezhettem minden egyes pillanatát.

Magyarország megismerése

A kéktúrát sokféle céllal lehet teljesíteni, és még több mindent kaphat tőle az ember. Ez leginkább egyénfüggő. Egy közös dolog van, amit mindenki megtapasztal, ha teljesíti. Megismerheti Magyarországot, elsősorban a magyar vidéket. Legalábbis egy jókora szeletét.

Sok olyan hely van, ahová sosem jutott volna eszembe elmenni, ha nincs a kéktúra. Megint más helyek tervben voltak ugyan, ám mégis mindig kimaradtak. És vannak azok a helyek, ahova "véletlenül" vezetett el a kéktúra, hogy ott aztán hatalmába kerítsen az ide még vissza kell jönnöm érzése. Többeket ezek közül ténylegesen fel is kerestem már újra.

Az útvonal annyira hosszú és olyan változatos vidékeken halad keresztül, hogy egész különleges ingerek érik az embert. Rádöbbentem, hogy a hírek, a közbeszéd mennyire manipulált, hogy az én mindennapi problémáim micsoda luxusnak tűnnek a reménytelen szegénységben élő embereknek. Mert ez is Magyarország. Egy olyan Magyarország, amiről nem szól a politika, amit csak szociofotókon keresztül látunk nagy ritkán. Pedig itt is emberek élnek. Legalábbis szeretnének. Csak velük senki sem foglalkozik, nem látogatják helyeiket a turisták, csak néhány kéktúrázó szeli át szélsebesen falvaikat. 

A kéktúra őszintén megmutatja, hogy nem jó irányba tart a magyar falu. Valóban vannak az országnak olyan részei, ahol szembetűnő a fejlődés, de nagyobb részt a leszakadás, elszegényedés látszik. Ezzel pedig az ott élő emberek vagy megbékélnek vagy elmenekülnek.

Pedig szépsége, értékei miatt érdemes lenne megmenteni a magyar vidéket.

Étkezés

Az az érzésem, hogy aki ezt a blogot olvassa nemigen kell szembenéznie olyan problémákkal, hogy nincs mit ennie. Én is így vagyok ezzel. Talán ezért sem értékeltem igazán sokra az élelmiszert és vizet. Természetesnek veszem. Hisz bármikor bemegyek a boltba, és megveszem amire vágyom. Kinyitom a hűtőt és ott a friss üdítő. Beülök egy étterembe és nagyokat sóhajtozok, hogy semmi olyan nincs az étlapon, amit most szívesen ennék, egyébként se nagyon tetszik a hely, ráadásul a pincér is egy bunkó. Mindezek egy kéktúrázás után válnak csak igazán látványos nyafogássá.

Sajnos Magyarországon még ma is nagyon sok olyan falu van, ahol semmiféle élelmiszerbolt nem működik, vagy csak nagyon rövid nyitvatartással. És amikor az embernek nincs közlekedési eszköze, akkor érzi csak ennek a valódi nehézségeit.

Volt, hogy egész nap csak kenyeret és konzervet ettem, amik több napja a hátizsákomban aszalódtak. Nem esik túl jó az ilyen étel, de sokszor csak ez van. És ha egy ilyen helyzetben a szállásadó felajánlja, hogy az öreg parasztház kertjéből szedjek nyugodtan pár szál hagymát a vacsorámhoz, az nagyon jól tud esni. Igaz, hogy a kerti hagymaszezonnak már régesrég vége, és csak virágzó, fás hagymaszárakat tudtam kitépkedni az elgazosodott kertből, mégis pont ettől lett rendkívül finom a vacsorám. Egy olyan hagymától, amit otthon meg sem ettem volna.

Egy másik alkalommal reggel nagyon korán indultam, mert tudtam, hogy két faluval arrébb találok csak boltot. Igyekeznem kellett nehogy bezárjon mire odaérek. Nem sokkal múlt 12 mire a faluba értem. Láttam is a boltot a távolban, volt mozgás, megnyugodtam. Gondoltam szusszanok egyet, nagyot hajtottam, meg aztán épp a pecsételőhelynél álltam, a községháza előtt, egy szép kis tó partján. Lepakoltam a cuccomat, és élveztem a hely hangulatát. Közben kijöttek néhányan a községházáról, ebédelni indultak. Beszédbe elegyedtünk, és hamar megtudtam, hogy a boltnak 12-kor be kellett volna zárnia, valószínűleg már csak a tulajdonosnak van valami dolga, ami itt marasztalta. Holnap reggel nyit csak ki újra. Azonnal felkaptam a hátizsákot, és futottam a bolt felé. Mire odaértem zárva volt. Bekopogtam, a tulaj ajtót nyitott és készségesen kiszolgált. Az egyik legkisebb választékkal rendelkező bolt volt, ahol valaha megfordultam. Mégis volt benne minden, amire egy túrázónak vagy bárki másnak szüksége lehet. Kenyeret, sajtot, konzervet és Balaton szeletet vettem.

Aztán a kéktúrán kaptam életem egyik legjobban eső vacsoráját. Egy nagyon nehéz túranap után szinte már vonszoltam magam a faluba, ahol véget ért aznapi szenvedésem. Kegyetlen volt a hőség. Csak egy frissítő zuhanyra vágytam, és hogy megszabaduljak a bakancsomtól. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy ami nálam van kaja már nem túl friss. Éhen halni nem fogok, ez a lényeg. A szállásadóm viszont felajánlotta a meleg vacsora lehetőségét. Hoztak sült csirkecombot rizi-bizivel, uborkasalátával és még egy kis minibár is volt mellette. Egészen biztosan nem ez volt életem legfinomabb vacsorája, de hogy ez esett a legjobban az nagyon valószínű. A meleg vacsora egy ilyen túranap után mindennél többet ért, rendkívül hálás voltam neki. 

De nem kell több napi bolttalanság ahhoz, hogy akár egy alma is fejedelmi étellé válhasson. Elég egy egynapos túrán is egy szép helyen ülve megebédelni. Elővenni a hátizsákból a szendvicset, az almát vagy más finomságokat. Ez bizony nagyon jól tud esni.

Szállás

A szállás kérdése talán a leggyengébb pontja a kéktúrának. Nehéz találni, ráadásul vannak olyan szakaszok ahol egyáltalán nincs is. A minőséggel nem érdemes foglalkozni, mert örüljön a túrázó, ha bármit is talál. Különösen az egyedül túrázónak nehéz, mert miatta nem fognak kinyitni egy turistaházat sem. Aki tehát nem társasággal túrázik az többnyire falusi szálláshelyeken vagy panziókban hajthatja álomra a fejét. Vannak köztük meglepően szépek és tiszták is, ahol napokat is szívesen eltöltöttem volna, és vannak, amiket jobb minél előbb elfelejteni.

Egy komolyabb túranap végére annyira el lehet fáradni, hogy két dolog jár csak az ember fejében. Lezuhanyozni és lefeküdni. A szállás minősége ekkorra már egyáltalán nem fontos.

Vannak persze kellemetlen meglepetések is. Ezek közé tartozik, amikor a szállásadó elnézést kér, és nagyon sajnálja, de nincs melegvíz. A Bükkben két napon keresztül csak hidegvízben tudtam zuhanyozni.

Emberi kapcsolatok

Amikor két túrázó szembetalálkozik az úton, rendszerint köszönnek egymásnak. Néha megállnak beszélgetni is. Honnan jönnek, hova mennek, milyen volt az út. Ilyesmik kerülnek ilyenkor szóba. Ez egyben jó alkalom, hogy egy kicsit megpihenjünk és meg is szakítja a monoton menetelést. Sok ilyen lehetőségünk azért nincs, a kéktúra ugyanis nagyon hosszú, így hiába járja egy évben akár több ezer ember is, ritkán kerülünk szembe valakivel. Vannak azonban olyan szakaszok, amelyeket kirándulók ezrei lepnek el, főként hétvégéken.

A hétvégi kirándulót sok minden megkülönbözteti a túrázótól. A túrázó általában határozott, tudja merre tart, célja van. A kiránduló inkább csak sétálgat, nézelődik, tanakodik és a világ összes fájdalmával az arcán állandóan azt kérdezi a szembejövőktől, hogy messze van-e még valamitől vagy köszönés, rosszabb esetben visszaköszönés nélkül, merev tekintettel előrenézve halad el a másik ember mellett. Ez valamelyest érthető is, hiszen Budapesten az Andrássy úton sétálva se köszönhetünk mindenkire rá aki szembe jön. Márpedig az erdőben is vannak olyan helyek, ahol ennyien közlekednek.

Aztán más az öltözék is. A túrázó viseltes, de komoly megpróbáltatásokat is kibíró, kényelmes bakancsot vagy túracipőt visel, a hétvégi kirándulón ezzel szemben a szandáltól a combcsizmáig bármit láthatunk. A színeknek is megvan a különbözősége. Én szinte kizárólag khaki színű ruhákban túrázom, néha fekete pólóval. Gondolom az öltözékem miatt nagyon gyakran engem kérdeznek útvonalakról, látnivalókról, de volt hogy még segítségért is hozzám fordultak. Voltam az emberek szemében már vadász, erdész, természetvédelmi őr, túravezető, sőt egyszer még révész is, és megkérdezték, hogy indítok-e aznap még kompot. Igaz, az nem a kéktúrán volt. Hát ennyit jelent az öltözék. A tanulsága, hogy nemcsak a tárgyalóasztalnál van jelentése és jelentősége, hanem az erdei környezetben is.

A túrázás során összeakadhatunk még gombászokkal. Őket különösen kedvelem. Egyrészt magam is gombászom, másrészt ezek az emberek gyakran nagyon ismernek egy-egy területet, és nemcsak a gombák szempontjából, ez pedig a szememben mindig tiszteletre méltó. Volt amikor egy gombász 15 perces történelmi és helytörténeti kiselőadást tartott nekem az erdőben. A legjobban mégis azt szeretem, amikor több-kevesebb huzavona után megmutatják a kosarukat. Néha fantasztikus dolgokat lehet benne látni. A bizalmuk elnyerésének legjobb módja, ha hozzáértőnek büszkélkedhetnek el a zsákmányukkal.

De egy kéktúrán nemcsak az erdőben rendkívül könnyű szóba elegyedni valakivel, hanem a falvakban is. A falusi ember általában készséges, segítőkész és mindig van ideje, ha megszólítják. Gyakran megszólítani sem kell, mert olyan természetességgel kezdünk el beszélgetni, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Van aki a saját életéről szeret mesélni, más inkább a túrázó felől érdeklődik. Az viszont biztos, hogy a falvakban barátsággal tekintenek a hátizsákos túrázóra.

Eltévedni

Eltévedni senki sem szeret. Egyszerűen csak megtörténik. Baj akkor van, ha teljesen felkészületlenül ér. Ugyan már, velem ez nem fordulhat elő. De sajnos igen.

Reziben voltam a pecsételőhelyen, a falu kocsmájában. A térképet elő sem vettem, mert kristálytisztán emlékeztem rá, hogy Reziből nyílegyenes jó minőségű földút vezet a zalaszántói műútig, onnan pedig simán begyaloglok már a faluba. Ezt az utat megtehetném akár tök sötétben is, akkor sem lenne baj. Pecsételtem, ittam egy vizet és máris elindultam, mert kb egy órám volt a teljes sötétedésig, az út ami rám várt pedig ennél biztosan tovább tart. De nem aggódtam, hiszen nyílegynesen vezet. Még az sem bizonytalanított el, hogy nem volt nálam lámpa.

Csodás naplementében érhettem ki a faluból, ami nem a gyors léptekre, hanem a szép fények megörökítésére ösztönzött. Közben összetalálkoztam egy holland hölggyel, aki kutyát sétáltatott és egy rövid szakaszon vele túráztam. Fel sem tűnt, hogy az útvonalat megváltoztatták, és nem a nyílegyenes erdő szélén futó úton vagyok, hanem össze-vissza kanyargok a sötétedő erdőben. Igazából csak akkor tudatosult bennem, hogy nagy a baj, amikor a Rezi vár közelébe értem. Szinte már futottam, a jelzéseket viszont egyre nehezebben vettem észre és egyszer csak nem volt tovább. Végleg elveszítettem a kék jelet és teljesen rámsötétedett.

Visszamentem egy olyan helyre, ahol korábban még láttam magam körül pár dolgot és telefonáltam. Egy nagyon kedves ismerősömet hívtam fel, szerencsére elértem. A környék igazi szakértője volt. Ismert minden gyalogösvényt és kerékpárutat. Betájoltam neki kb. merre lehetek, és elmondtam mit láttam magam körül. Azonnal pontosan megmondta hol vagyok, és kivezetett az erdőből egy olyan úton, amin még turistajelzés sem volt.

Tök sötétben lépkedtem. A telefonom nálam volt ugyan, de nem volt rendesen feltöltve. Néha annyit csináltam, hogy a képernyő fényével odavilágítottam közvetlenül a lábam elé. Azért őszintén szólva nem ez volt az első eset, hogy koromsötét erdőben egyedül bóklásztam lámpa nélkül. Viszont itt nem volt egyáltalán helyismeretem, és ettől magam is egy kicsit veszélyesnek éreztem. Arról nem is beszélve, hogy nem kijelölt turistaúton mentem egy vadászterületen. Szerencsémre nem történt baj, de ettől a naptól kezdve nem indulok el túrázni lámpa, és meleg holmi nélkül, mert természetesen az sem volt nálam. Mindenesetre nagyszerű érzés volt kiérni a zalaszántói műútra.

Utólag kiderült, hogy nem sokkal előtte terelték el itt a kéktúrát és olyan rosszak voltak még a túrázási viszonyok, hogy nappal is könnyedén el lehetett tévedni, éjszaka pedig még lámpával is esélytelen lett volna rátalálni a helyes irányra.

Az utolsó pecsét

Felejthetetlen élményekkel gazdagított a kéktúra. Négy év után pedig elérkezett az utolsó pecsételés ideje. Örömöt és felszabadultságot kellett volna éreznem, hiszen sikerült. Mégis inkább egy kis szomorúság volt bennem. Hiányozni fog a kéktúra, és erre nem számítottam. Éveken keresztül követtem a kék jelet, és most elhagyom. Nem fogok újra nekikezdeni, mert más utakat fogok járni.