Miért éppen Alaszka?

Amikor expedíciókról és olyan különleges helyekről álmodoztam, ahová szeretnék életem során eljutni, Alaszka mindig az elsők között jutott eszembe. De nemcsak én voltam ezzel így. Attila barátom, akivel sok-sok közös gyalogtúránk volt Magyarországon, és akivel egyszer eljutottunk már a Yellowstone Nemzeti Parkba is, szóval Attila barátom is sokat olvasott Alaszkáról, és neki is rajta volt a bakancslistáján.

Mindkettőnket vonzott az érintetlen vadon, a különleges táj, találkozások medvékkel, óriás jávorszarvasokkal és hatalmas rénszarvascsordákkal. Úgy éreztem, hogy Alaszkában megérinthet a világvége érzése.

Egy júliusi kánikulai napon az álmodozást tett követte. Hirtelen elhatározástól vezérelve megvettük repülőjegyünket Alaszka legnagyobb városába, Anchorageba. Szeptember első két hetét Alaszkában töltjük.

Alaszkai úticélok

A jegy a zsebünkben, már csak a pontos útvonalat kellett megterveznünk. A lehetőségek száma ebben pedig szinte végtelen. Azaz mégsem teljesen, mert van egy dolog, ami határt szabjon, ez pedig nem más, mint a pénztárca.

Alaszka területe jóval nagyobb, mint Franciaország, Németország és Spanyolország együttvéve, ráadásul 8 óriási nemzeti parkkal is rendelkezik. Egy korlátozó tényező azonban van ezekben a végtelen távolságokban és gazdag lehetőségekben. Jelentős részét csak repülővel lehet elérni. Itt persze nem komoly utasszállítókra kell gondolni, hanem egészen kis gépekre, amelyek legtöbbször a vízre szállnak le. Ez pedig - elsősorban anyagi értelemben - jelentősen korlátozza a lehetőségeket, így a miénket is.

Alaszkában ugyanis a legtöbb elszigetelt hely meglátogatása árban lekörözi egy Seychelle-szigeteki nyaralás költségeit, cserébe pedig kempinget, jobb esetben kunyhót kap az ember, közös pottyantós wc-vel. De nincs ennél jobb szűrő. A turisták kevesen vannak, és ide tényleg csak az jön, aki komolyan gondolja. Ezek az emberek pedig szeretik, tisztelik a természetet és igyekeznek a lehető legjobban megismerni azt. 

Alaszkán belüli úticélunk kiválasztásánál két szempontot vettünk figyelembe. Az egyik, hogy legyen elérhető autóval, mert a repülős utak és teljesen elszigetelt helyek meghaladják az anyagi lehetőségeinket. A másik szempont, hogy az inkább kevesebb helyen forduljunk meg, azt viszont a lehető legjobban ismerjük meg elvet alkalmazzuk.

Ez utóbbit általánosan nagyon fontosnak tartom, főleg ha az utazás nem teljesen öncélú. Azért van annyi hiteltelen és felületes információ az interneten, mert olyanok írják, akik 1 napot eltöltenek szervezett úton egy nemzeti parkban, vagy más érdekes helyen, és azt gondolják, hogy ezek után rendelkeznek annyi tapasztalattal, hogy megírják a tutit. Pedig ez nagyon nem így van. A legkevésbé sem hiszek spirituális dolgokban, azt viszont vallom, hogy a természethez csak az tud közel kerülni, aki kellő tisztelettel és alázattal közelít, valamint a megfelelő időt is rászánja. Ahhoz, hogy kapjuk, adnunk is kell.

A lényeg, hogy szinte kérdés és különösebb keresgélés nélkül egyértelműen a Denali Nemzeti Parkra esett a választásunk.

A Denali a Föld egyik leglenyűgözőbb hegye

Irány a Denali Nemzeti Park

A Denali Nemzeti Park két dolog miatt nagyon különleges. Egyrészt itt található Észak-Amerika legmagasabb hegye a Mount Denali (6194m). Az a hegy, amely Földünk legnagyobbnak látszó hegyének számít, ugyanis a többi - nálánál magasabb hegy - magasabban is látszik kezdődni. Állandóan havas, hófehér csúcsát azonban ritkán mutatja meg az odautazónak. Egy évben csupán 15-20 olyan nap van, amikor néhány órán keresztül látható.

A másik ok, ami olyan különlegessé teszi a Denali Nemzeti Parkot, hogy a világon itt lehet a legnagyobb eséllyel megfigyelni grizzly medvéket. Cikkek, statisztikák, ajánlók tucatjai mondják, hogy aki a grizzlyket szeretne látni, az keresve sem talál ennél jobb helyet. Ebben általában nem is csalódik senki, még az sem, aki csak egy-két napra jön.

A Denali Nemzeti Park Alaszka legrégebbi nemzeti parkja, 1917-ben alapították azzal a céllal, hogy megőrizzék és megvédjék a terület páratlanul gazdag és igen látványos élővilágát. Védeni - nem meglepő módon - az ide települő fehér kalandoroktól kellett. Az őslakosok, az atabaszkok, más területek indiánjaihoz hasonlóan harmóniában éltek a természettel. Vadásztak ugyan állatokra, de csak annyira, amire feltétlenül szükségük volt. Az 1900-as évek elején azonban valaki aranyat talált a közelben. Ennek hírére pedig elkezdtek özönleni a kincskeresők. Nekik húsra volt szükségük, így elkezdték leölni a vadállatokat. Roosevelt elnök egyik barátja járt akkoriban erre, és látva az itteni természetpusztítást kezdeményezte egy nemzeti park megalapítását. Törekvéseit siker koronázta, mert 1917-ben megalakulhatott a Mount McKinley Nemzeti Park. Akkor ugyanis ez volt a hivatalos neve Észak-Amerika legnagyobb hegyének. Csak nem olyan régen, az itt élő őslakosok tiszteletére nevezték át a nemzeti parkot, valamint a hegyet is Denalira, ami magas hegyet jelent az atabaszkok nyelvén.

Hogy az amerikai törvények látszólag mennyire tiszteletben tartják az őslakosok hagyományait mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Denali Nemzeti Parkban szigorúan tilos mindennemű vadászat. De nem az atabaszkok számára. Ők ugyanis akár egy grizzlymedvét is megölhetnek. Persze szigorúan ellenőrzött körülmények között.

Napjainkban az egész terület újra egy hatalmas, érintetlen vadon. Nagyobb mint a Dunántúl fele, és ezen az óriási területen csupán egyetlen út található, a közúti forgalom elől az is elzárva, és egyetlen település sincs rajta, csak néhány kisebb nomád kemping és látogatóközpont, valamint az egykori aranylelőhelyen, Kantishnánál egy fogadó áll a turisták rendelkezésére. Ennél jobban aligha lehet távolabb lenni a civilizációtól. Tökéletes helynek tűnik, hogy találkozzunk Alaszkával.

Az első találkozás a repülőgépen

Muszáj már a repülőutunk leírásával kezdenem. Volt ugyanis egy megállapodásunk. Tudtuk, hogy a kisgépes repülőutak nem férnek be a költségvetésünkbe, ez alól egyetlen kivételt tennénk csak. Mivel egy évben csupán 15-20 olyan nap van, amikor a Denali csúcs látható, ezért még arra is nagy az esély, hogy az itt töltött 2 hét alatt egyszer sem pillanthatjuk meg. Mi viszont mindenképp látni szeretnénk, ha már kifejezetten ezzel a céllal érkezünk. Ezért elhatároztuk, ha mindvégig felhőbe burkolózik a csúcs, akkor egy rövid kirándulás keretében egy kisgépről, a felhők fölül nézzük meg. De most vissza az induláshoz.

Frankfurtból közvetlen járat megy Anchorageba, Alaszka legnagyobb városába. Az odaút mindössze 9 óra. Grönland és az északi területek felett valósággal repül az idő, és ha szerencsénk van szép időben érkezünk meg Alaszka fölé. Így történt. Délutáni verőfényes napsütésben pillantottuk meg alattunk az alaszkai tájat, amely már ekkor teljesen magával ragadott. Összefüggő, érintetlennek tűnő zöld szőnyeget alkotnak a növények, vadságát pedig csak fokozzák a százszámra előforduló kisebb-nagyobb tavak és folyók hálózatai. Utat sehol sem látni, pedig itt-ott a semmi közepén magányos házak körvonalai rajzolódnak ki. 

A tundra után az Alaszkai-hegység fölé ér a gép, ahol egészen más kép fogad. Szürkés, csipkés csúcsok, fehér hótakaróval, köztük hatalmas gleccserek. Életnek a repülőgépről nyoma sincs. Ez az örök hó és jég világa. Attila váratlanul elkiáltja magát.
– Ott a Denali.
Kissé hitetlenkedek. Honnan tudja Attila a sok fehér csúcs közül, hogy pont az a Denali? De addig-addig győzköd, hogy a körülöttünk levők kihallják a Denali szót a magyar mondatokból, és szinte futótűzként elterjed, hogy látszik a Denali. A gép többségét ez úgy lázba hozza, hogy az emberek a repülő egyik oldalára csoportosulnak, ahonnan látszik a csúcs. De hogy pont az lenne a Denali?

Igen, Attilának csak sikerült meggyőznie. Még otthon nagyon sok felvételt nézett meg a hegyről és alaposan vizualizálta. Nem csak magáról a csúcsról ismerte fel a hegyet, hanem a kísérőcsúccsal alkotott egységről. Ezt egyébként utólag, az elkészített fényképek is alátámasztották. Örülök neki, hogy nem egy dezinformáció terjedt el, és aki azon a gépen utazott, az tényleg látta a Denalit.

Ezek után egy dolog viszont biztossá vált. Már nem kell repülőgépet bérelnünk ahhoz, hogy megpillanthassuk a csúcsot. Még szinte meg sem érkeztünk, de az egyik cél, amiért jöttünk, máris teljesült. Láttuk a Mount Denalit. Az pedig már csak ráadás, hogy megérkezésünket követően egy héten keresztül szinte valamennyi oldaláról megcsodálhattuk a magas hegyet.

Lakóautóval Alaszkában

Ismét lakóautózunk, ezúttal Alaszkában, és közeledünk a Denali Nemzeti Park felé. Az első éjszakát a Nancy Lake-nél fogjuk tölteni. Szinte már sötétben érkezünk meg a teljesen nomád kempingbe. De csak az elnevezése jelzi, hogy ez egy kemping. A területe hatalmas, tulajdonképpen egy egész erdőrész, amiben tűzrakóhelyek és padok jelentik a civilizációt. Bejáratánál csak egy becsületkassza van. Ki van írva, hogy mennyibe kerül egy éjszaka. A pénzt be kell helyezni egy borítékba, rá kell írni a kocsi rendszámát, majd bedobni egy ládába. Ezután ott parkolunk le, ahol csak szeretnénk. A kemping területén még több kilómétert autózunk mire megtaláljuk a legalkalmasabbnak tűnő helyet. Csak elvétve látunk egy-két autót, azoktól is nagyon messze vagyunk. Úgy érzem ez a legnyugodtabb, legbékésebb hely, ahol valaha is jártam.

Leparkolunk az autóval, már korom sötét van. Viszont farkas éhesek vagyunk. A közelben található erdei pihenő asztalán megterítünk, és fejlámpák fényénél megvacsorázunk. Kenyér, főtt szalonna, paradicsom, paprika a menü, igazi alaszkai sörrel. Zöld színű lekváros kenyeret eszünk rá. Nagyon finom, azt írják mentából főzték. Remekül érezzük magunkat. Az alaszkai vadonban vagyunk, ami legalább annyira hangulatos, mint ahogy azt korábban elképzeltük.

Vacsora után szótlanul ülünk a ragyogó csillagos ég alatt. Végtelen a csend, csak egy bagoly jelzi néha, hogy a közelben van. Viszont egyre hidegebb van. Kabátban vacsoráztunk, de egy óra ücsörgés után még így is fázunk.

A lakóautóban egy kicsit jobb az idő, de csak a hálózsákba bújva engedek fel kissé. Nagyon fáradt vagyok. Egy darabig még hallom kintről a bagoly huhogását, majd elnyomja az álom a szememet. 

Nancy Lake

A hajnal igazi meglepetést tartogat. Ekkor láthatjuk mennyire szép helyen is vagyunk. Szinte közvetlenül a vízparton álltunk meg előző este. Pár méter gyaloglás után máris a víz szélén állok. A terep azonban cseppet sem könnyű. Az erdő alját vastag mohaszőnyeg borítja, szinte bokáig süllyed bele bakancsom, és egy pillanat alatt vízben állok. Hiába lépek azonnal tovább, a látszólag száraz terepre lépve újra megjelenik a víz lábam körül. Nagy nehezen sikerül kijutnom a tó vizéhez, de stabilan csak egy sziklakibúváson tudok megállni. A tó nyugodt, és a hideg levegőben gőzölög a vize.

Rövid gyaloglás után bódékat veszünk észre a vízparton. Közelebb érve egy kajak-kenu kölcsönzőre bukkanunk. Ember azonban itt sincs. Becsületkassza elvén működik ez is. Belegondolok hogyan működne egy ilyen konstrukció mondjuk a Tatai-tó partján. Szerintem nálunk nem az lenne a kérdés, hogy egyáltalán gyűlnének-e a borítékban a bérleti bevételek, hanem hogy mennyi idő múlva tűnne el az összes kajak és kenu, rosszabb esetben gyanítom, hogy még a bódét is szétbontanák napok alatt. Hát pontosan ennyivel jobb hely Alaszka!

Nancy Lake

Jávorszarvas a Nancy Lake-nél

Még itt állunk a kölcsönzőben. Jó lenne kajakozni egyet, de annyira szépek a fények, és olyan szép a táj, hogy muszáj fotózással töltenünk az időt. Ráadásul nem véletlenül vagyunk itt. Egy kiváló jávorszarvas élőhelyen tartózkodunk.

Jóformán azt sem tudjuk mit csináljunk. Lehetne tájképeket, hangulatokat fotózni, makrózni virágokat, elindulni jávorszarvaslesre, túrázni egyet a tó körül vagy bekajakozni a tavat. Azt hiszem, ha egy héten keresztül itt lennék, akkor sem tudnám megunni. Végül készítek néhány emlékképet, és győz a nagyvad szenvedélyünk. Jávorszarvasra indulunk az erdőben.

Tegnap este már kinéztünk pár fotós helyszínt. Ezek mind olyan területek, ahol kiváló jávorszarvas fotókat lehetne készíteni. Most sorra keressük fel ezeket. Két óra alatt azonban csak lábnyomokat és ürüléket találunk, meg egy sűrű, erdei ösvény mentén hangulatos pottyantós wc-t veszünk észre. Egy wc hogyan is lehet hangulatos? Úgy, hogy rendkívül szép. Farönkökből épült, nem is olyan régen, még frissen van mázolva. Mérete alapján lehetne akár erdei menedék is. Sőt, az egész olyan medvebiztos, masszív építménynek tűnik. Ajtaján szépen felírt tábla hirdeti a kis kunyhó célját. Restroom. Nem nézzük meg, elhisszük. De azt hiszem a wc-nek nemcsak a hangulata fogott meg. Volt abban valami megnyugtató, hogy találtunk egy emberi civilizációra utaló dolgot. Azért itt egészen más élmény a sűrűben túrázni, mint odahaza mondjuk a Vértesben. Kissé tovább haladva értjük meg a hirtelen felbukkanó wc okát. Egy kisebb táborhely található a közelben, ahol egy család készíti éppen reggelijét. Álmosnak tűnnek, korán van még. Csak a kutyájuk jelzi, hogy nem örül a hívatlan látogatóknak. Nem is zavarjuk őket, inkább visszaindulunk azon az úton, ahonnan érkeztünk.

Nem kell hosszú utat megtennünk, és egy apró, sötét erdei tisztás közepén ott áll a jávorbika. Nem kapitális, de még csak nem is nagy. Én viszont nagyon örülök neki. Vadul kattog a fényképezőgépem, annak ellenére, hogy tudom nem most készülnek a világbajnok jávorfotók. Élménynek azonban kiváló. Sosem voltam még ilyen közel jávorszarvashoz. 20-25 m lehet a távolság. A bika csak néz, nem mozdul. Nem mondanám, hogy fél, az viszont látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Egy helyben áll és mered felénk. Talán csak az erőt gyűjtötte ahhoz, hogy megmozduljon, mert néhány másodperc után hátrébb oson pár métert, egészen az erdő széléig. Ott újra megáll és figyel bennünket. Mintha csak meg akarta volna tudni, hogyan reagálunk a mozgására. De részünkről most sem történik semmi, mozdulatlanul fényképezzük ugyanarról a helyről. Fotómodellkedése nem tart sokáig, vet ránk egy utolsó pillantást, és eltűnik a sötét sűrűben.

Fantasztikus első reggel Alaszkában. Szebb, mint amit elképzeltem. Ezek után pedig nagyszerű hangulatban folytathatjuk utunkat a Denali Nemzeti Park felé.

A tajga

Mindösszesen 150 km-t kellene ma vezetnünk, de útközben annyi a látnivaló, hogy csiga tempóban haladunk. Van amikor a Denali miatt állunk, mert ebből a szögből még nem fotóztuk le, de legtöbbször az erdő olyan szép és különleges, hogy muszáj kirándulnunk egy rövidet.

A Denali, előterében egy Kárpátok magasságú hegyvonulattal

Igen az erdő, ami itt a tajgát jelenti. Most látom életemben először. Teljesen lenyűgöz. Amit a Yellowstoneban az Old Faithful gejzír jelentett számomra, azt Alaszkában a tajga.

A tajga a Föld északi felén, Észak Amerikán és Eurázsián, 10.000 km hosszan végigfutó erdősáv, amely nem egy helyen eléri a 2.000 km-es szélességet. Fái örökzöldek, elsősorban fenyők. A tajga adja Földünk legnagyobb faállományát. Pedig az itteni fák rendkívül csenevésznek tűnnek. A Denali ugyanis nagyon hideg hely, amelynek még a talaja is fagyott állapotban van az év nagy részében. A nyári vegetációs időszak olyan rövid, hogy a fáknak alig van idejük növekedni. Egy fenyőnek 50-100 év is kell ahhoz, hogy karvastagságú törzse lehessen. Hogy az alaszkaiak honnan szerzik be az építkezéshez szükséges faanyagot azt nem tudom, de az biztos, hogy nem az itteni erdőkből.

A tajga erdeje nem kényezteti el a benne élő állatokat sem, azonban sokszor életmentő védelmet ad nekik. Sokkal elviselhetőbbek itt a sarki hidegek és szelek, és ha csak szerény mértékben is, de bizonyos állatoknak táplálékot kínálnak. A gyantás tűlevelek a legtöbb állat számára ehetetlenek, azonban a magokat rejtő tobozokra egy egész tápláléklánc épül, tetején hiúzokkal, farkasokkal és medvékkel. De még a Föld legnagyobb szarvasának, a jávorszarvasnak is a tajga biztosítja a túlélést a nehéz téli időszakban, valamint a havazás beálltával a tundra kegyetlen időjárásához szokott rénszarvasok is a tajgát választják menedékül.

Ez az erdő különös erővel bír, magával ragad. A legkevésbé sem barátságos, viszont roppant elegáns. Fotózni is szeretem, hálás téma. Elegendő a fának egy apró részlete is, vagy ahogy a fa a táj részévé válik, ahogy a napsugarak megtörnek sűrű tűlevelei közt. Sokszor teljesen valószínűtlennek tűnnek a vékony fatörzsek a hegyoldalak lankáin. Ráadásul mindegyik olyan tökéletes formájú, mintha azzal a céllal növekedne, hogy egy család szobadíszeként fejezze be az életét karácsonykor.

A félelmetes fenyőfajd

Az egyik ilyen rövid erdei túrán vagyunk a tajgán, és mozgolódást veszünk észre, tőlünk nem messze az avarban. Megpróbálunk hangtalanul közelebb kerülni. Egyelőre nem tudjuk mi lehet a hang forrása. Aztán egyszercsak fácán méretű madár mutatja magát. Egy cseppet sincs zavarba. Sőt úgy tűnik, mintha morcos lenne, amiért megzavartuk, ki tudja miben. Jól látjuk már, egy fenyőfajd az.

A fenyőfajd Észak-Amerika fenyőerdeiben él, rendkívül bizalmas természetű madár, az embert is nagyon közel bevárja. Állítólag az alaszkaiak néha még kézzel is el tudják kapni. És hogy mennyire nem fél, mi sem bizonyítja jobban, minthogy még egy grizzlynek is képes nekimenni, ha épp olyan kedve van. Sőt az embert sem kíméli, ha igazán felbosszantják. De akármennyire is rossz a híre, és próbál bennünket elijeszteni, nem fog neki sikerülni.

A madár magabiztosságáról mindent elmond, hogy még azt is kivárja, amíg leveszem a hátizsákomat, és lecserélem az objektívet a gépen. Mindezt úgy, hogy közben Attila megállás nélkül fotózza. De marad idő, hogy megcsináljam én is a képeimet, még pózol is a madár rendületlenül. Percek telnek így el, aztán megun bennünket, és odébb ballag. Nem megyünk utána, hátha tényleg megharagszik, és jaj lesz nekünk. Mit szólnának az otthoniak, ha arról kapnának híreket, hogy Alaszkába utazva ellátta a bajunkat egy fenyőfajd?

De viccet félretéve ezért (is) szeretek nagyon Észak-Amerikában fényképezni. Itt az állatok nem félnek és menekülnek az ember elől. A lehetőségek így jóval szélesebbek, de ez más kihívások elé állítja a fotóst.
Először is a legfontosabb a lélekjelenlét. Az állat ugyanis pontosan tudja, hogy a fotós ott van, és hogy mi fog történni, az leginkább azon múlik, hogy a fotósnak milyen szintűek az ismeretei és tapasztalatai.
Tudni vagy legalábbis érezni kell mikor meddig lehet elmenni. A minden határon túlnak itt súlyos következményei lehetnek. Pontosan ezek miatt jelent akkora élményt Észak-Amerikában az állatok fotózása.