A veszélyes prérifarkas

Ismerős úton haladunk a Yellowstone Nemzeti Parkban, tegnap jártunk már errefelé, és sikerült egy nagyon jót fotóznunk. Most viszont elég rendesen megéheztünk, ezért keresni kellene egy alkalmas helyet, ahol piknikezhetnénk. Nem is olyan sokára ráakadunk egy út menti, kissé elhagyatottnak tűnő parkolóra. Megállunk, a parkolóban rajtunk kívül senki sincs. Kiszállunk az autóból és bízunk benne, hogy találunk egy padot valahol az erdő szélén, ahol elkölthetjük délutáni ebédünket.

Azonban felderítés közben egy fára kifüggesztett táblát találunk. Rajta ez áll: "Vigyázat, veszélyes prérifarkas a környéken. Ne közelítsék meg". A hideg fut végig a hátamon. Tegnap itt a közelben órákon keresztül fotóztunk egy prérifarkast. Az állat 2-3 méterre is közelengedett magához, a legkevésbé sem zavartatta magát. Sőt még egy vadászatát is sikerült végigfotóznunk. Innen alig néhány km-re volt mindez. Ez pedig azt jelentheti, hogy nagy valószínűséggel ehhez a prérifarkashoz lehetett szerencsénk. Így utólag örülök neki, hogy nem történt baj, annak pedig még jobban, hogy nem tudtam, valamiért veszélyes állatként tartják nyilván. Mert akkor most biztosan nem lennének ilyen közelről készített képeim prérifarkasról.

Prérifarkas

Végre találunk egy nagyon hangulatos, ósdi padot. Az autó most kivételesen a közelünkben van, ezért nem kell hideget ebédelnünk, hanem igazi fejedelmi kosztban lehet részünk. Forró vízzel leöntött poharas leves és valami pörköltszerű tészta, csomagolásostul a mikróban melegítve. 3 perc és kész a háromfogásos ebéd, merthogy van desszert is, apró mogyorós csokigolyók formájában. Mindehhez pedig igazi amerikai, jéghideg coca-cola. Ilyen fogásoknak pedig díszes terítés is jár, ezért nem sajnáljuk az időt a körítéstől, és szépen megterítünk az erdőben található padunkon. Lehetséges, hogy ezeknek a készételeknek az íze borzalmas, de nem cserélném el ezt az élményt még a legpuccosabb budapesti étteremre sem.

Főleg, hogy közben folyamatosan a veszélyes prérifarkas újbóli felbukkanását várjuk, és elemezni próbáltuk a helyzetet. A nagy okosságok pillanatai ezek. Igazából csak azt furcsálltuk, hogy ennyire bizalmas volt velünk a tegnapi prérifarkas. Főleg mert nem ez volt az első ilyen állat, akivel találkoztunk az út során, de korábban szinte egyiket sem tudtuk 30-50 méternél jobban megközelíteni. Egyébként sem tartja a szakirodalom túlságosan barátkozós természetű állatnak. A tegnapi példány viszont hihetetlenül közel engedett magához, talán még meg is tudtuk volna érinteni, ha lettünk volna olyan meggondolatlanok.

A prérifarkas

A prérifarkas vagy másik nevén kojot kizárólag Észak-Amerikában él, ott viszont szinte mindenhol elterjedt. Meglehetősen gyakran találkozni vele a Yellowstone Nemzeti Parkban is. Méretre valahol a róka és a szürke farkas közt lehet. Megjelenését tekintve szép szőrméjű állat, van amikor elegáns, bátor küllemű, máskor pedig egy sunyi kis éhenkórász benyomását kelti. Azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy vérbeli ragadozó, szinte mindent megeszik, amit csak el tud kapni vagy megtalál. Étlapján rágcsálók, nyulak, madarak, halak, bölény- és szarvasborjak is szerepelnek, sőt gyakran eszik dögöt is, ez utóbbit azonban csak abban az esetben, ha a tetem friss.

Nappal is látható, legtöbbször magányosan vagy párban kóborol és vadászik a prérin. Ennek ellenére, ha sebzett állatot talál, akkor gyakran több prérifarkas is összeáll egy falkába, hogy közös erővel üldözhessék, majd együtt fogyasszák el a prédát. Ha sok ennivalója akad, azt tárolja is, későbbi szűkebb időkre.

Emberre nézve veszélytelen, korábban azonban indián törzsekkel gyakran került összetűzésbe, főleg mert meglehetősen pofátlan módon betolakodott a falvakba.

A prérifarkas hűséges a párjához, az utódok gondozásában mindkét szülő részt vesz, sőt a kan, amíg a szuka az almon fekszik, róla is gondoskodik.

Szőréért gyakran vadászták, a kihalás szélére azonban sosem sodródott.

Összességében egy izgalmas, szép állat, kiváló fotótéma. Előkelő helyen szerepelt fotósvágyaim listáján.

Az első találkozás

Az Alsó-gejzír-medence prérijén túrázunk. Ez a legnagyobb kiterjedésű gejzírmedence a Yellowstone Nemzeti Parkban. Rövid füvű, ősziesen sárgálló préri, amelynek egyhangúságát a fenyők kisebb csoportjai, valamint a hőforrások és gejzírek gőzölgő oszlopai szakítják csak meg. A távolban a hegyoldalak lankáin sűrű fenyőrengeteg zöldell.

A fotótémát elsősorban a geotermikus jelenségek jelentik. Kattognak is folyamatosan a gépeink. Aztán egyszercsak a távolban apró mozgó folt tűnik fel. Olyan, mintha róka lenne, csak annál nagyobb, a színe viszont farkasra emlékeztet. Ez prérifarkas lesz. Úrrá lesz rajtunk a fotósláz. Innentől kezdve egyetlen cél lebeg a szemünk előtt: fotó a prérifarkasról.

200-250 m-re is lehet, mozgásban van, ráadásul velünk pontosan párhuzamosan lépeget. Attilával egymásra nézünk, nincs beszélgetés, csak metakommunikáció, pedig ez utóbbi nagyon távol áll tőlünk, itt viszont így is egyetlen pillanat alatt kész a terv. Kettéválunk, egyikőnk megpróbál a prérifarkas elé kerülni, miközben másikunk mozdulatlanná dermed és bízik benne, hogy az esetlegesen visszatörő prérifarkas pontosan felé veszi az irányt. Attila próbál meg bevágni a prérifarkas elé, én pedig a fotóállványom mögé térdelek, és izgatottan figyelem az eseményeket.

A prérifarkassal párhuzamosan indul el, ám míg az lassan halad előrefelé, Attila szaporázza a lépteit, és sikerül jócskán lehagynia a prérifarkast. Az állat néha megáll, figyeli a vele párhuzamosan haladó embert, de nem nagyon izgatja magát. Inkább csak figyelemmel kíséri. Aztán amikor Attila már jóval előtte jár, hirtelen bevág elé. Ez megállásra készteti a prérifarkast. Nem tűnik tanácstalannak, sőt kihúzza magát és délcegen figyel. Attila máris fotózza. Tervünk eddig remekül működik. Ám a következő pillanatban az állat jobbnak látja, ha inkább másfelé veszi az irányt. Fordul egyet és megindul, egyenesen felém.

Koncentrálok, innentől kezdve már a fényképezőgép keresőjén keresztül figyelem minden egyes mozdulatát. Egyre közelebb és közelebb kerül. Még a teleobjektívemnek sincs igazán kellően közel, mikor megáll. Úgy tűnik kiszúrt. Nem tetszem neki, gyanakodva méreget, pedig meg sem mozdulok. Érzem, hogy ez lesz az egyetlen lehetőség a fotózására, ezért vadul elkezdek tüzelni rá. A tükör és zár csapódásának hangja azonban véglegesen elbizonytalanítja, és szélsebesen eliszkol abba az irányba, ahonnan eredetileg érkezett. Végleg eltűnik.

Az a pillanat azonban, amikor ott áll előttem, feszes testtartással, méltóságteljesen figyel, miközben fotózom őt, egész egyszerűen felejthetetlen. És nemcsak azért, mert a prérifarkas egy gyönyörűszép állat, hanem mert mozdulatlansága különös bátorságra vall. Hiszen, ha történetesen nem teleobjektív van nálam, hanem egy puska, akkor ez a prérifarkas már csak az örök vadászmezőkön kóborolhatna. De puska az én kezemben sohasem lesz, vagy ha igen, azt puszta szórakozásból állatra sosem fogom. A vadászat, a trófea elejtésének érzésére tökéletesen elegendő egy fényképezőgép is. Széchenyi Zsigmond, az egyik legtiszteletreméltóbb vadász kiváló vadfotós is volt egyben, és hiába volt Magyarország egyik legnagyobb vadásza, fantasztikus trófeagyűjteménnyel, mégis sokkal többre értékelt egy kiváló vadfotót bármilyen trófeánál. Kár, hogy Széchenyinek ezt a rendkívül szimpatikus hitvallását a magyar vadászati kultúra nem őrizte meg kellőképpen.

Ilyen volt tehát az első találkozásom a prérifarkassal. Nem lett egy világbajnok kép, ám mégis felejthetetlen.

Hegyi kékmadár

A korábbi prérifarkas fotózás sikerén febuzdulva már tudatosan kerestük őket a prériken. Ez ugyanis a legalkalmasabb hely a fotózásra, mert itt a legkönnyebb megpillantani, és a terep is viszonylag zavartalan. A Yellowstone azonban gyakran tart meglepetéseket.

Az egyik ilyen prérifarkas cserkelésen a távolban levő fiatal fenyőről időnként apró kis gombolyagok szálldosnak alá a fűbe. Hogy aztán visszarepdessenek rá. Csakis valami madár lehet. Nem izgat fel túlságosan a téma. Egyrészt nem vagyok gyakorlott madárfotós, másrészt a madarakhoz köztudottan les kell, nem lehet csak úgy cserkelve fotózni őket. Győzött azonban a kíváncsiság, legalább nézzük meg, és a fajt határozzuk meg, így elindultam a madarak irányába. A közelben más fa nem volt, csak az kis fenyő, amire le-fel repdestek a madarak. Arra számítottam, hogy el fognak repülni, mire pontosabban megfigyelhetem őket. Nem így lett. Hiába mentem egyre közelebb és közelebb, a madarak nem tágítottak. Maximum többet időztek a fűben, de végül mindig előkerültek.

Egy bizonyos távolságból már látszott, hogy nem akármilyen madarakat látok. Van köztük azúrkék színű is. Azt hittem ilyen szép madár csak a trópusokon létezik. Ismét úrrá lesz rajtam a fotózási láz. Mindenáron szeretnék egy valamirevaló képet csinálni erről a madárról, úgy érzem, mintha valami kincset találtam volna. A magyarországi fajok egy részét természetesen megismerem, de nem értek különösebben a madarakhoz, és sajnos nem tanultam meg előre, hogy a Yellowstone Nemzeti Parkban vagy Észak-Amerikában milyen madarak élnek. Így csak határozókönyvből, utólag tudtam meg, hogy hegyi kékmadarak voltak előttem.

Hegyi kékmadár

De az élvezetből ez semmit sem von le. A madarak csodaszépek. Ám nem mindegyik kék. Vannak köztük szürkés színűek is. Azt már ott helyben sejtettem, hogy egy fajhoz tartozhatnak, és az egyik színű a hím, a másik pedig a tojó. És mivel az ember kivételével az állatvilágban általában a hím a szebbik nem, ezért az azúrkék színűt neveztem ki hímnek, mint utólag kiderült helyesen.

Körülbelül 10 m az a távolság, ami még nem volt zavaró. Ennyiről figyelhettem őket. Fiatal madarak lehetnek mind a négyen, mert olyan mintha még nem lennének egészen kifejlődve. Talán testvérek, és még összetartja őket a közös fészek helye. Egy kis fenyő ágain ücsörögnek figyelmesen, és folyamatosan a fű közé szálldosnak. Először azt hittem csak ijedtségből, de később észrevettem, hogy vadásznak. Apró bogarakat kapdosnak el a fű között. És miután megették újra a fenyőre helyezkednek figyelőállásba. Hangjukat egyszer sem hallottam. A szakirodalom szerint a hím hajnalban énekel egy fa csúcsán. A hegyik kékmadár a rigónál kicsit kisebb, az USA-ban és Kanadában fordul elő, a Sziklás-hegység környékén. Itt meglehetősen gyakori madárnak számít.

Hosszú perceken keresztül fotózhattam őket, mire megelégeltek, és egy távolabbi fenyő ágaira vonult el egyszerre az egész társaság. Egy ilyen közjáték után pedig még jobb kedvvel folytathattam a prérifarkas utáni vadászatot.

Találkozás a veszélyes prérifarkassal

A veszélyes prérifarkassal való találkozás pontosan úgy indult, ahogy az összes többi esetben. Ezt az állatot is többszáz méterről pillantjuk meg, és próbálunk minél közelebb kerülni hozzá. Osonunk egyenesen feléje, de a prérifarkas fel sem vesz minket. 100m. 50m. 25m és még  mindig semmi, nem is érdekeljük, simán tudunk tovább közelíteni. Itt már nem az a kérdés, hogy a prérifarkas komfortérzete mikor jelez, hanem hogy a miénk mikor fog. Nálam úgy 10 m-nél jött el ez a pillanat. 

Olyan közel kerülök, hogy a teleobjektívet le kell cserélnem az alapoptikára. Az meg nem az igazi. Azt hiszem egy kicsit meg vagyok zavarodva, nem tudom hogyan fényképezzem, túlságosan közel vagyok hozzá, nem tudom, hogy még közelebb menjek vagy inkább hátráljak? Tény, hogy korábban nem találtam olyan cikket, ami arról szólt volna, hogy a prérifarkas embert evett, de így karnyújtásnyira egészen félelmetes. Olyan érzés, mint egy kisebb termetű farkaskutya mellett állni, akiről az ember nem tudja, hogy vérszomjas-e vagy sem. Ha a prérifarkas úgy döntene, pillanatok alatt intézne el, abban biztos vagyok.

De szerencsére úgy tűnik, hogy nem akar. Inkább a saját dolgával foglalkozik, én egyáltalán nem érdeklem. Az erdő szélére keveredtünk, ideáig követtük, mindenféle akadályokon. Már vagy fél órája úgy tapadunk rá, mint a kullancs. Vannak pillanatok, amikor szinte meg is érinthetném. Nem teszem.

Ő mászkál jobbra-balra, miközben folyamatosan szaglászik, és időnként kutyamódra jelölget a vizeletével. Egy kan prérifarkashoz van szerencsénk. Lenyűgözően szép, a közelsége pedig tiszteletet parancsoló.

Most végre kiindul innen a sűrű erdőből, és a kidőlt fenyőtörzsek közt sebesen meglódul a préri felé. Alig tudom követni, alaposan le is maradok. Legalább visszarakhatom a teleobjektívet és azzal iszkolok utána. A prérifarkas megtorpan, és viselkedése teljesen megváltozik. Meredten figyel, úgy érzem valami készül. Letérdelek a gépem mögé és ugyanolyan meredten elkezdek én is figyelni. Épp ideális távolságban vagyok tőle a fotózáshoz.

Figyel, koncentrál. Pontosan merőleges irányba fordul hozzám képest, kívánni sem tudnék jobbat. Most biztos vagyok benne, hogy valamit észrevett. Vadászik, ez már nem kérdés. Óvatosan lépked előrefelé. Megtorpan, hosszú másodpercekig teljesen mozdulatlan, lendületet gyűjt, hirtelen felugrik és belevetődik a fűbe. Gépembe pedig csak úgy záporoznak a felvételek. Sikerült. A fotó és a vadászat is. Nem látom, hogy mit fogott, de hátsó fogai közt rágja, az biztos.

Ezek után távolodni kezd, de nem követem már. Elég volt. Elfáradtam. És nem akarok telhetetlen sem lenni.

Hogy valóban ez volt-e a veszélyes prérifarkas sosem tudjuk meg, és a legfontosabb kérdés, hogy miért engedett magához ilyen közel ez az állat, szintén örök rejtély marad számunkra.