Villásszarvú antilop a Lamar-völgyben

Yellowstone-i utazásunk végéhez közeledünk, egy legendás hely felkeresése azonban még hátra van. Ez a Lamar-völgy. Itt él a Yellowstone Nemzeti Park egyik farkasfalkája és itt találhatóak legnagyobb számban villásszarvú antilopok. Ragadozó és prédája egy helyen. Izgalmasan hangzik.

A Lamar-völgy rendkívül széles, és mindenhol az erős napsütésben kisült fű borítja. Csupán facsoportok törik meg ritkán egyhangúságát, patakok viszont annál gyakrabban. Egy végtelen, sárga, hullámzó fűtenger a táj. A távolban pedig meredek, sötét, mogorva csúcsok magasodnak.

A Soda Butte gejzírkúpjánál kezdődik a Lamar-völgy

Amennyire vártuk a megérkezést ide, olyan nagy a csalódás. A táj gyönyörű, azzal nincs baj. Hanem a távolságok és a méretek. Itt még a legnagyobb bölény is csak apró bolhának tűnik valahol a távolban. Pedig távcsővel nézzük. Más a lépték, mint bárhol máshol a Yellowstone Nemzeti Parkban. Hogyan fogunk itt észrevenni egy farkast? Leginkább sehogy. Szürke farkassal sajnos nem is találkoztunk. Villásszarvú antiloppal viszont annál többel. Igaz, ezek becserkészése nem volt egyszerű. Kellet néhány kudarc, mire rájöttünk mi a jó módszer. Ugyanis meglehetősen félős állat, menekül minden elől, ami nem egy másik antilop.

Az első kudarcok

Távcsővel fürkésszük a tájat, és a távolban 10-20 apró mozgó pontot veszünk észre. Világosabbak, mint a bölények. Mi lehet az? Felcsillan a remény, hogy villásszarvú antilopot látunk, még ha biztosan nem is tudjuk egyelőre beazonosítani. A távolság több kilóméter.

Hátizsákot fel, állványt a vállra, és máris indulhatunk. Ösvények nincsenek, ezért mindig abba az irányba megyünk, ahol legkönnyebbnek tűnik a haladás. Van azonban jó is abban, ha semmiféle utat nem kell követnünk. Mégpedig, hogy nyílegyenesen haladhatunk előre. Az egyetlen komolyabb nehézség az elénk kerülő patakok és vízzel elöntött területek. Nincs mit tenni, bele kell gázolni bakancsunkkal. A cél az előttünk mozgó aprócska pontok elérése. Ahogy közeledünk, először csak távcsőben, majd szabad szemmel is megbizonyosodhatunk arról, sejtésünk nem csalt. Valóban villásszarvú antilopok legelésznek a prérin.

Még nem vagyunk olyan távolságban, hogy fotózhassuk őket, az állatok azonban máris felkapják fejüket és felénk néznek. Teljesen nyílt terepen vagyunk, jól láthatjuk egymást. A következő pillanatban, teljesen váratlanul az egész csapat megindul, és elrobog előlünk. Hát ez nem sikerült. Meglehetősen rövidke találkozás volt. Pedig jól megszenvedtünk a nehéz terepen, még bakancsunk is alaposan beázott a végére. Nem értjük mi volt a baj. A dolog nyitjára csak akkor kezdünk rájönni, mikor már a harmadik csapatot riasztjuk így el. A villásszarvú antilop tehát fél, nem engedi közel magához az embert. Na de akkor hogyan fogok képet készíteni róluk? Annyira akartam egy szép villásszarvú antilop fotót, az nem lehet, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Rájuk akadtunk, az időjárás is velünk van, valamit ki kell találnunk! Úgy döntünk tábort verünk, és ha kell napokat rászánunk a fotózásukra.

A közelben azonban nincs szabad kemping, ahol aludhatnánk, ezért sötétedéskor el kell hagynunk a parkot. Ez egyben azt jelenti, hogy hajnalban vagy inkább még éjszaka a sötétben vissza kell indulnunk, hogy a napfelkelte itt a Lamar-völgyben érhessen.

Tervezgetés és a véletlen

3 óra 30 perckor szól az ébresztő. Nem sokat aludtunk. Montana állam egyik fenyőerdejében vagyunk, pontosan azt sem tudjuk hol. Találomra álltunk meg valahol az út mentén. Civilizációnak közel, s távol nyoma sincs. Sötét volt már, mikor megérkeztünk, és most sem látni még semmit. Kegyetlenül álmosan, félig csukott szemmel ülünk volán mögé, és indulunk el villásszarvú antilopot fotózni. Hogy könnyebben felébredjünk elkezdünk tervezgetni. Megbeszéljük mit csináljunk a siker érdekében, de érdemben nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Annyi biztos csak, hogy semmi értelme több km-es távolságból közelíteni, mert menekülni fognak.

Végre a Lamar-völgy környékén autózunk, időnként megállunk, távcsövezzük a tájat, de állatot egy szálat sem látunk. A nap is elkezdett felkelni, akár fotózni is lehetne, már persze, ha lenne mit. Egy váratlan pillanatban aztán elhangzik az állj, állj, állj! Egy hatalmas szikla mögött villásszarvú antilopot veszünk észre, tőlünk alig száz méterre. Egy hímet.

Azonnal leparkoljuk az autónkat. De mit parkoljuk? Egyszerűen otthagyjuk az úton a lakószobányi monstrumot. Gond nincs belőle, mert rajtunk kívül egy lélek sincs ilyen korán, a Lamar-völgy ezen részén.
Az első jó jel, hogy az állat nem ijedt meg az autótól, legalábbis elfutni nem láttuk. Igaz most mi sem látjuk, mert egy hatalmas szikla takarásában van, de így legalább ő sem lát bennünket. Senki sem lát semmit. Ez a legjobb.

Az első villásszarvú antilop, akihez közel tudtunk kerülni

Most megpróbáljuk a prérifarkasnál sikeresen alkalmazott technikát, de tudjuk, egy kicsit még fejlesztenünk kell rajta. Ketté válunk. Az állat alig lehet tőlünk 100 m-re. Attila kilép a szikla takarásából, és az antilophoz képest elkezd távolodni, félkörívben. Óvatosan kinézek én is, és nagy az öröm, mikor látom, hogy a villásszarvú antilop nem rohan el, hanem áll egyhelyben és figyeli barátomat, aki nagy ívben kerüli ki. Ezen felbátorodva megindulok én is, csak az ellentétes irányba. Helyzetem könnyebb, mert végig takarásban vagyok. Néhány perc elteltével egy képzeletbeli vonal mentén állunk hárman. Mi a két végén, a villásszarvú pedig középen. Az állat végig Attilát figyelte, rólam nincs is tudomása. Áll egyhelyben, és csak akkor indul meg hosszas gondolkodás után, mikor Attila irányt vált, és közeledni kezd felé. Az antilop futásnak ered, pontosan felém. Gyorsan letérdelek, felkészülve a fotózáshoz. Ezt nem kellett volna, ugyanis észrevette hirtelen mozgásomat, és azonnal más irányt véve, a legnagyobb fokozatba kapcsolva elrohan. Sikerül egyet-kettőt kattintanom, de a felvételek még nem az igaziak.

Sebessége viszont elképesztő, nemhiába a villásszarvú antilop az amerikai kontinens leggyorsabb szárazföldi állata. Csak úgy porzik a préri a törékeny, vékony lábai alatt. Pillanatok alatt eltűnik a messzeségben.

Még ezen a napon sikerült közelébe kerülni egy újabb villásszarvú antilopnak. A módszer ugyanaz volt. Az autóból láttuk meg, kiszálltunk és egyszerűen gyalog közelebb mentünk. Egészen közel engedett magához, persze csak annyira, hogy menekülésre még legyen lehetősége. Ez lenne hát a recept, hogy autóból kell megpillantani, és úgy kell közelebb menni? Nem hinném.

A kérdés, hogy miért rohantak el a távolból, amikor látszólag még semmi okuk nem volt a menekülésre, és miért nem mentek el akkor, amikor már jól láttak bennünket? Véleményem szerint ez utóbbi a megoldás kulcsa.

Közelebbről ugyanis jól felismeri, hogy ember közeledik felé. Az ember pedig több, mint száz éve nem vadászik itt rá, így tudja, hogy nem kell tartania tőle.
Távolról azonban nem valószínű, hogy pontosan be tudja azonosítani mi az, ami feléje tart, így inkább arrébb áll. Szóval van az a távolság, amiből egy ember akár farkasnak is nézhető. És hogy mennyire valószínű, hogy ez lehet a magyarázat, arra legyenek példák az itt publikált villásszarvú antilop képek, amelyek kivétel nélkül úgy készültek, hogy hirtelen, de jól azonosíthatóan bukkantunk fel az állatok szeme előtt. Végre megvan, hogyan fotózhatunk villásszarvú antilopot. Most már csak kitartás kérdése, és a képet kell elkészíteni!

A nőstény, gidájával és az el nem készített felvétel

A két villásszarvú antilopot szintén az út mentén vettük észre. Egészen közel voltak az aszfalthoz, azonban egy domb takarása kiváló rejtekhelyet biztosított számukra. Csak az vehette észre, aki kifejezetten őket kereste az egyhangú prérin. Megnéztük hol kell letennünk az autót ahhoz, hogy a legközelebb lehessünk hozzájuk. Odamentünk, az autót leállítottuk és nagy reményekkel indulunk neki a fotózásnak.

100 m-re lehetünk tőlük, tehát már az a távolság, ahonnan elvileg nem fognak elrohanni. Határozott léptekkel elindulunk, majd hirtelen felbukkanunk a domb takarásából. Mindketten ránk figyelnek, az egyik felpattan, a másik azonban fekve marad. Most látjuk, hogy amelyik felkelt még csak gida. Számításaink bejönnek, nem rohannak el.

Megállunk, készül néhány felvétel, de a jó fotóhoz még nagyon távol vagyunk. Mindketten figyelnek miközben elkezdünk közeledni hozzájuk. A nőstény azonban továbbra is fekve van. Egyre közelebb és közelebb érünk, de a nőstény csak nem akar felkelni. Gyakorlatilag teljesen háttal van, és fejét kissé elfordítva figyel felém, összességében teljesen tönkreteszi a kompozíciót. Gyakorlatilag egyiket sem tudom rendesen fényképezni. Szinte már drukkolok, hogy álljon fel, de csak nem akar.

Olyan közel vagyunk, hogy a gidán látszik, nagyon ideges, de csak egy helyben toporog. Nem is értem, hogy lehet ilyen nyugodt a földön fekvő anyja.

Nagy nehezen végre történik valami. A nőstény elkezd feltápászkodni, majd lassan lép egyet és még lassabban még egyet. Ekkor látjuk, hogy alig tud menni, mert el van törve a lába. Szerencsétlen képtelen elmenekülni. Gidája pedig vele tart, úgy látszik egymaga nem tudna még mihez kezdeni vagy talán csak nem elég bátor még hozzá. Rendkívül törékenyeknek tűnnek így ketten. Ha tudnánk, szeretnénk segítenénk nekik, de az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy azonnal végetvetünk a fotózásnak.

A sérült villásszarvú antilop nőstény és gidája

Gondolkodás nélkül hátat fordítunk, és békénhagyjuk őket. Beteg állatot nem zaklatunk a jelenlétünkkel. Meg aztán pontosan tudjuk, hogy ennek a két antilopnak nem sok lehet hátra. A Yellowstone amilyen szép, olyan kegyetlen is egyben. Hamarosan ezt a két kis állatot vagy egy medve vagy az itt élő Druida farkasfalka fogja megölni. Azok a farkasok, akikhez nekünk nem volt szerencsénk. Kívánjuk, hogy nekik se legyen!

Ahogy visszanézünk rájuk látjuk, hogy a nőstény újra lefeküdt, gidája pedig ugyanúgy áll mellette, mint mikor észrevettük őket.

A villásszarvú antilop

A villásszarvú antilopról, ha nem tudnám, hogy kizárólag Észak-Amerikában él, biztosan afrikai vadnak mondanám. Pedig semmi köze az ott élő antilopokhoz. Sőt, meglepő módon inkább a szarvasokkal rokon.

Hímjének kis méretű, üreges, villás szarva van, amelyet a szarvasokhoz hasonlóan minden évben elhullat. A nősténynek hiányzik a szarva vagy egészen kis méretű.

Birkánál kissé nagyobb méretű kecses, elegáns állat. Általában nagyobb csapatokba verődve járnak. A nyílt prérik lakója, Észak-Amerika középnyugati tájain él. Veszélyeztetett faj, rendkívül sebezhető és kíméletlenül vadászták is. Az 1900-as évek elején azt jósolták, hogy az 50-es évekre teljesen kipusztul, mivel állatkertekben nem szaporodik. Szerencsére, és az intézkedéseknek köszönhetően nem így történt. Gyakori állatnak ma sem mondható, csak kevés helyen tartozik hozzá a prérik látványához.

A legszebb villásszarvú antilop cserkelés

Új módszerrel próbálkozunk. Lerakjuk autónkat a Lamar-völgy egy olyan részén, ahol a domborzat lehetővé teszi, hogy hirtelen bukkanjunk fel egy-egy domb takarásából, és gyalogosan indulunk neki a prérinek. Bízunk benne, hogy találunk egy villásszarvú antilop csoportot, amit le tudunk így kapni.

Kitartásunk és lelkesedésünk töretlen, még akkor is, ha tudjuk erre nem sokkal több az esély, mint sorsjegyen nyerni. Ám mégis sikerül, és céltalannak tűnő bolyongásunk közben, egy kisebb domb gerincére érve látjuk, hogy villásszarvú antilop csapat legel alattunk. A távolságuk nem több 50 m-nél. Ők is észrevesznek bennünket, nézegetnek, vizsgálgatnak. Meg sem merünk mozdulni. Jaj csak el ne rontsuk! Egy gyönyörű hím is van köztük. A fények csodásak, a lemenő nap sugarai fürdetik a villásszarvú antilopokat.

Megvárjuk amíg újra elkezdenek enni. Először egy, aztán a többi is követi a példáját. Úgy tűnik biztonságban érzik magukat. Most már levegőt is merünk venni. Az állatok nem riadnak meg. Egy kicsit közelítenünk kellene, valamint le kellene menni a dombról az ő magasságukba. Kockázatos, de nincs mit tenni. Innen maximum a hátukat tudjuk fényképezni, annak meg semmi értelme. Elindulunk. Felkapják a fejüket, de közben majszolnak tovább. Lassan, óvatosan lépkedünk. Már csak pár méter és lent vagyunk. Végre sikerül, és szemmagasságból fotózhatunk egy hím villásszarvú antilopot. Eufórikus érzés. Egyáltalában csak látni is ilyen közelről ezt az állatot.

A hím kiálló kövek és ágak végéhez dörzsölgeti a pofáját. Nem tűnik úgy, mintha vakargatná, inkább jelölés lehet. Közben készülnek a felvételek.

A csapat folyamatosan mozgásban van, mi pedig diszkréten követjük őket. Nincs feszültség, kiválóan elvagyunk egymás mellett.

Épp mikor már teljesen belefeledkeztem az idilli helyzetbe, hirtelen megugranak és elfutnak. Nem túl messzire, de a távolság kétszeres lett köztünk. Felénk figyelnek, pedig mindent ugyanúgy csináltunk, mint az ezt megelőző percekben. Mi lehet ez? Nem értjük. Aztán belénk hasít, hogy mi van, ha nem is velünk van baj, és lehet, hogy jobban tennénk, ha mi is hátrafelé figyelnénk. Megfordulunk, de semmit nem látunk. Egyelőre. Mert mikor felegyenesedünk, valami sötét folt tűnik el egy domb mögött, egészen közel hozzánk. Fogalmunk sincs mi volt az, de mivel látjuk, hogy a villásszarvú antilopok mennyire meg vannak riadva, medvére gyanakszunk.

Úgy tűnik, hogy a villásszarvú antilop fotózás medvefotózásba megy át. A távolságot viszont nagyon veszélyesnek érezzük. Nemcsak az antilopok reszketnek, hanem mi is gyorsabban kapkodjuk a levegőt. Innentől kezdve a medvére kell koncentrálnunk. És nemcsak a fotózás, hanem a veszélyessége miatt is. Azonnal otthagyjuk hát a villásszarvúakat, és a dombot megkerülve a medve mögé szeretnénk kerülni.

Csendben osonunk (amit egyáltalán nem szabadna), és közben azon gondolkodom nem is tudom mit kívánjak jobban. Lássam a medvét vagy inkább ne? Végül megpillantjuk. De nem a medvét, hanem egy hatalmas bölénybikát. Egyszerre vagyunk bosszúsak és sóhajtunk fel megkönnyebbülve. 

Gyorsan visszasietünk az antilopokhoz, ők azonban már messze járnak, valahol az erdő szélén, ahová nem süt be a nap. Az eddigieknél jobb képek nem fognak készülni, így felesleges az ittlétünk, nemsokára pedig ránk is sötétedik.

Utolsó pillantást vetünk a villásszarvú antilopokra és a yellowstone-i prérire, véget ért kéthetes fotóstúránk, eljött a búcsú ideje. Szomorúak vagyunk, hogy ilyen hamar elrepült az idő, de nagyszerű élményekkel, feltöltődve indulhatunk vissza Magyarországra.

Lassan autózunk, előttünk a Yelllowstone Nemzeti Park határát jelző kapuk. Megállunk a sorompó előtt. Két héttel ezelőtt éjjel érkeztünk meg, ezért most utólag tudjuk csak kifizetni a belépőt. Áthaladunk rajta, a visszapillantóban pedig látom, ahogy a sorompó bezárul mögöttünk. Szimbólikus a történés, mert nem látom többé ezt a tájat. Soha nem megyek kétszer ugyanarra a helyre, kivéve ez alól, ha rendszeresen vissza tudok járni. A Yellowstone azonban nem az a hely, túl messze van és nagyon drága. Ez egyszeri és megismételhetetlen volt, életem egyik legszebb két hete.