5. Vapiti bika hajnali koncertje

2018.03.05 | Zettisch Róbert

Szeptemberi hajnalon megszólal az erdő

Szeptemberi hajnalokon szarvasbőgéstől hangos a Yellowstone Nemzeti Park vadonja. Hangja azonban nem a nálunk megszokott mély, öblös szarvasbőgés. Széchenyi Zsigmond fuvolához hasonlítja a vapitibikák koncertjét. Igen találó ez a hasonlat. Egy rendkívül magas, éles, kissé harsány hangot hord a szeptemberi szél. Ez a vapitik üzekedésének ideje. Így adják egymás tudtára, hogy saját háremre tartanak igényt a szarvastehenekből.

A nap még fel sem kelt, hűvös a hajnal, a távolból pedig máris hallani a vapitibika jellegzetes, magas hangú bőgését vagyis inkább elnyújtott, erős sikítását. Ha nem is a magyar erdők királyának megszokott orgonakoncertje szól, hangja mégis hasonlóan hat ránk. Ugyanúgy ünnepe ez az erdőnek, és egyben az ősz eljövetelét hirdeti.

Csendben elindulunk a bőgés irányába. Kis tisztáson lépkedünk, a bika távolról szól, valahol bent a rengetegben. Az erdőt elérve megállunk. Szelünk ugyan jó, a fák alatt azonban olyan sötét van, hogy lehetetlenség lenne fényképezni. Csörtetésünkkel egyébként is csak megugrasztanánk, ráadásul még azt sem tudjuk tehenek vannak-e a közelében. Úgy döntünk megvárjuk inkább itt a tisztáson, és bízunk benne, hogy ő fog kijönni. A várakozás hosszú pillanatai következnek. A reményt az tartja bennünk, amikor újra és újra megszólal. De mindig csak a távolból halljuk. Egyre jobban világosodik, a nap már a horizont felett jár, és ezzel együtt egyre ritkábban szólal meg, mostanra  pedig már vagy fél órája hírünk sincs felőle. Úrrá lesz rajtunk a csüggedés. Majd érkezik a hidegzuhany, sokkal távolabbról harsan fel a bőgése. Elment. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy végleg lemondhatunk róla, a reményt mégsem adjuk fel, és elindulunk a távoli hang irányába. Gyorsítunk a lépteinken, mert már nagyon messze járhat. Ám még mielőtt elhagynánk a kis tisztásunkat, váratlan dolog történik.

A bika, a hátunk mögött kijön a rétre, és torka szakadtából elüvölti magát. Akármilyen magas és vékony hang az övé, úgy hat ránk, hogy a hideg fut végig a hátunkon. Megfordulunk, és a vapiti bika a felkelő nap első sugaraiban fürdőzve kint áll a tisztáson, és teljes erejével bőg. Teste és agancsa aranylik, kívánni sem tudnánk szebb fényeket. Ha azt mondtam, hogy a vapiti bőgése meg sem közelíti  gímszarvas bőgését, most egész másképp gondolom. Nincs az a  koncert, ami nagyobb hatással lenne ránk, mint ez a néhány szólamú bikabőgés, ott  a Yellowstone egy kicsi tisztásán.

Bőgő Vapiti a Yellowstoneban

Bőgő Vapiti a Yellowstone Nemzeti Parkban

Úgy állunk a bikától 30 m-re, hogy ő közben lát minket, sőt valószínűleg még azt is pontosan tudja, hogy emberek vagyunk. Mindez azonban egyáltalán nem érdekli. Csak fújja a magáét. Őrült sebességgel kattognak a fényképezőgépeink. Sosem voltam még ilyen közel bőgő szarvashoz, ráadásul ilyen csodálatos fényekben. Felejthetetlen pillanat. Közben lassan, méltóságteljesen átvált a szemközti sűrűbe.

Kissé távolabb vapititehenet veszünk észre. Ő is lát minket, és bár egy fokkal bizalmatlanabb, mint a bika volt, túlságosan őt sem stresszeljük jelenlétünkkel. Boldogan legelészik, csak néha-néha vet ránk egy pillantást. Akkor azonban meglehetősen mérgesen néz, már ha a szarvas tud ilyet. Én minden esetre ilyennek látom. A fényképezőgépem pedig szakadatlanul munkában.

A pulzusunk már kezd a normálisra csökkenni, amikor a bika újból kivált, és újra bőgni kezd. Járkál fel-alá előttünk, de mit jár, sokkal inkább vonul, méghozzá nem akármilyen méltóságteljesen. Magabiztos testtartása komoly önbizalomról árulkodik.

Miután kellően kizengedezte magát, gondol egyet és nemes egyszerűséggel lefekszik a fűbe pihenni. Mindezt úgy, hogy ott állunk tőle néhány méterre a teljesen nyílt tisztáson. Bevallom, hogy ekkorra már réges-rég megszegtük a szabályokat. Sokkal közelebb vagyunk hozzá, mint az előírt minimális 23 méter. Ez pedig megpecsételi a sorsunkat. Egyszer csak a hátunk mögül női hang kiált, talán még hangosabban, mint ahogy a bika bőgött. Megfordulunk, és a távolban egy ranger áll. A hölgy határozott, kihúzza magát, kezeinek hüvelykujja a nadrágövbe bújtatva, tekintete meglehetősen morcos. Ma hajnalban már kiosztottam egy komoly pénzbírságot. Szeretnének Önök is egyet? Mert, ha nem, akkor azonnal hátrább. Szólt cseppet sem barátságos hangon. Itt nincs mit tenni, szót fogadunk. A hölgy azonban valószínűleg nem bízik bennünk, mert nem akar tágítani.

Hogy és honnan került ide ez a ranger? Fogalmunk sincs. Talán egy kiváló bőgőhelyre találtunk rá, amit időnként az ellenőrzésük alatt tartanak? Nem tudjuk.
Mindenesetre rangerrel a hátunk mögött már nem olyan izgalmas a fotózás, ezért búcsút intünk ennek a gyönyörű bikának, és egy életre magunkkal visszük azt az élményt, amit tőle kaptunk.

A vapiti Észak-Amerika gímszarvasa

Most jövök rá, hogy csak hirtelen belekezdtem életem egyik legszebb természetfotós történetébe, és még be sem mutattam a vapitit, Észak-Amerika egyik szarvasát.

A vapiti szinte pontosan ugyanúgy néz ki, mint az a szarvas, ami nálunk is él, mégpedig a gímszarvas. Az előző történetben pont kettejük hangját hasonlítottam egymáshoz. A vapiti egyébként valamivel nagyobb testű a gímszarvasnál, és agancsa is súlyosabb. A hasonlóság a két szarvas között olyan mértékű, hogy a vapiti csak a 2000-es évek eleje óta önálló faj, addig a gímszarvas egyik alfajának tekintették.

Vapiti és gímszarvas

Baloldalt az amerikai vapiti, jobbra a magyarországi gímszarvas

Manapság leginkább az amerikai Sziklás-hegység eldugott helyein él, itt találta meg békéjét. A bölény sorsához hasonlóan, a vapiti is majdnem a kihalás szélére jutott az 1900-as évek elején a túlvadászata és az élőhelyeik csökkenése miatt. A Yellowstone-ban, és még néhány nemzeti parkban azonban biztonságra lelt, és újra benépesítit ezeket a területeket. Itt az embertől már annyira nem félnek, hogy valósággal megszelidültek. Simogatni és túlságosan közel menni természetesen itt sem lehet, de nem menekülnek az emberszagra, hasonlóan a magyarországi gímszarvashoz.

Az ereje teljében levő vapitibika hatalmas és gyönyörű agancsot visel, amit minden évben, a tél végén elhullat. Aztán a tavasz és nyár folyamán az agancsa újranő, amit a szeptemberi szarvasnász időszakára tisztít le. A bikák gyakran meg is kűzdenek egymással agancsaik egymásnak feszítésével.

A felnőtt bikák - a párzási időszakot kivéve - általában magányosan járnak, de a tehenek és borjaik, a fiatal bikákkal együtt azonban jókora csapatokat, ún. rudlikat alkotnak egész évben. Csak így tudják megvédeni magukat a rájuk leselkedő veszélyektől.

A Yellowstone Nemzeti Parkban veszélyből, nehézségből pedig nem kevés van. A rettentő téli hideg, a több méter mély hó, amiben lépni is alig tudnak, a táplálékot megtalálni és előkaparni pedig szinte lehetetlen. És ha ez nem lenne elég, a téli időszak a farkasok portyázásainak időszaka, ők ilyenkor vannak elemükben, és halomszámra szedik ki a vapitirudlikból a gyengéket, elesetteket. A farkasok számára a tél a terített asztal időszaka, a vapitik számára viszont elkeseredett harc a túlélésért. Nem csoda, hogy a vapitik többsége a téli időszakban levándorol a Sziklás-hegységből olyan helyekre, ahol nem élnek farkasok, és az élelmet is könnyebb megszerezni. Ezek viszont olyan területek, amelyek közel vannak a településekhez, valamint a gazdák földjeihez, ami még ma is számos konfliktust okoz ember és vapiti közt. És akkor még nem is beszéltünk a grizzlykről, akiknek egyik kedvenc csemegéje a vapitiborjú. Nem egyszerű vapitinek lenni a Yellowstone Nemzeti Parkban.

Vapititámadás

Egyik nap késő délután, meglehetősen szürke, borongós időben, hatalmas fenyvesben mászkálunk abban bízva, hogy az erdőket megszakító füves tisztásokra érve lencsevégre kapunk valamilyen vadat. Időnként megállunk, hallgatózunk, de fákon és bokrokon kívül mást nem látunk.

Az erdőben egyébként csupán két színt látni, a zöldet és a barnát, ezek azonban annyi árnyalatban fordulnak elő, hogy valóságos színorgiában lehet részünk. A levegő párás, minden nedves és csúszik, mégis igazi öröm itt a túrázás.

Egyszercsak a távolból egyre erősödő morajlás hallatszik. Elindulunk a hang irányába, és néhány perc után máris az erdő szélén találjuk magunkat. Előttünk egy sebesen száguldó folyó tűnik fel.

A folyómeder sokkal szélesebb annál, mint amit a víz most elfoglal benne, így partja meglehetősen tágas, és tele van frissen koptatott, milliónyi gömbölyű kaviccsal. Az ideiglenesen szárazra került széles part miatt, a folyó mentén mindkét irányban, kivételesen jól ellátni. A víz rendkívül tiszta és hideg, kb. derékig érhet, ezért nem kockáztatjuk meg az átkelést rajta. Itt azonban a vágyott vadunk megpillantásának esélyeit megkétszerezzük. Attila elindul felfelé a folyó mentén, én pedig leshez készülődöm. Megbeszéljük, hogy sötétedéskor ezen a ponton újra találkozunk. A parton olyan jól ellátni, hogy hosszú időn keresztül nyomon követem távolodását, majd egyszercsak eltűnik a folyónak egy kanyarulatában.

Hosszú várakozás következik. Telnek-múlnak a percek, lassan az órák, és elkezd sötétedni. Vadmozgás semmi, Attilának pedig még híre-hamva sincs. Valahogy sokkal jobban szeretnék most gyalogolni. Itt ácsorogva a vadon közepén, egyedül, teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát az ember. De ez az érzés is hozzátartozik mindahhoz, amit a Yellowstoneban át lehet élni.  Itt az a kifejezés, hogy a természet tisztelete, nem csupán egy üres szó, hanem lélekből jövő tartalommal telik meg.

Tőlem száz méterre aztán valami elkezd mozogni a bokrok közt a domboldalon, a folyó túlpartján. Kezd szürkülni, nehezen látok már. Mozog, de nem tudom mi. Belenézek a teleobjektívembe, de azon sem ismerem fel. Idegörlő másodpercek, a várakozás óráknak tűnő rövidke pillanatai következnek. Aztán egyszer csak szabad szemmel is látom már, amint egy vapiti tehén jön elő a takarásból. Megnyugszom, de a biztonság kedvéért az objektív nagyításán keresztül is megnézem, hogy valóban szarvast látok-e, és miután meggyőződöm róla, újra merek levegőt venni. Nem egy grizzly az. Így egyedül, szürkületben nem szeretnék már medvével találkozni. Főleg, hogy értékelhető képet úgysem tudnék készíteni róla, mert ahhoz már túl sötét van.

Örülök hát a nőstény vapitinek. Belenézek a teleobjektívembe, és azon keresztül kísérem figyelemmel, amint ballag a szemben levő meredek domboldalban. Fotót már csak a dokumentálás miatt készítek róla.

Látom, hogy kiszúrt, figyel engem. Amennyire csak tudja kihúzza a nyakát, és le sem veszi rólam a tekintetét. Közben lassan lépdel előrefelé, közeledik hozzám. Nem mozdulok, csak figyelem a teleobjektívemen keresztül. Szagom nem árul el, a szél felőle fúj. Mozdulatlanságom pedig teljesen elbizonytalanítja, nem tudja ki vagy mi vagyok. Csak azt látja, hogy valami van ott.

Nálunk, ha egy szarvas meglátja vagy főképp megérzi az embert, azonnal hanyatt-homlok menekül. A Yellowstoneban ez másképp van, és erre itt kellett rádöbbennem.

A vapiti mereven figyel és folyamatosan, lassan lépdel az irányomba, aztán az egyik pillanatban egyetlen villámgyors mozdulattal megiramodik, és szélsebesen vágódik lefelé a domboldalban, egyenesen felém tartva. Mire az egészet felfogom a szarvas máris a domb aljában, a folyó túlpartján van. Azonnal kiesik a kezemből minden, otthagyom az állványon levő gépet, a hátizsákomat, és pillanatok alatt egy olyan fa tetején vagyok, amiről addig azt sem tudtam, hogy ott van.

Vapiti tehén támadóállásban

Vapiti tehén támadóállásban

Hirtelen reagálásom meglepte a szarvast, azonnal megfordult, és gyorsan visszavágtatott felfelé a domboldalban. Erre lemászok a fáról, visszamegyek a gépemhez, és az objektíven keresztül keresem meg. Percek telnek el mire újra előkerül, és látom, amint a szarvastehén nem messze tőlem a borját szoptatja. A kicsi megijedhetett ettől a rövid közjátéktól, és az anyja így nyugtatja meg őt.

Az egész eset valószínűleg azért történhetett meg, mert a szarvas észrevett a folyóparton, de mozdulatlanságom miatt nem tudott beazonosítani, így nem tudhatta, hogy kell-e féltenie tőlem a borját. Csak úgy bizonyosodhatott meg, hogy mi vagyok, ha támadást színlel. És sikerült is neki kibillentenie, mozgásom pedig nyilván elárulta számára, hogy nem vagyok sem medve vagy pedig farkas, és szerintem akkor nyugodott meg végérvényesen, amikor azt látta, hogy úgy menekülök, mint egy nyúl, csak annál egy kicsit jobban mászom fára. A lényeg, hogy miután erről meggyőződött már nem is érdekelte, hogy ott vagyok, hanem szép nyugodtan előttem élte háborítatlan mindennapjait.

Attila pedig pont ezekre a történésekre ért vissza, és az egészet sikerült a távolból végignéznie. Az egyetlen dolog, amiről lemaradt, ahogy kapaszkodom a fára, mert az neki pont takarásban volt. Pedig bizonyára remekül szórakozott volna rajta(m)!

Nagyítható képgaléria: