12. A Denali Nemzeti Park

2018.08.02 | Zettisch Róbert

Megérkezés a Denali Nemzeti Parkba

Késő délutánra jár már mikor kényelmes tempóban autózunk célunk felé, és a várva várt pillanat elérkezett. Út menti hatalmas tábla hirdeti, hogy beléptünk a Denali Nemzeti Park területére. Hamarosan le is kanyarodnunk a park egyetlen útjára. Itt mindenféle épületek vannak körülöttünk. Látogatóközpont, bolt, szállások, zuhanyzó, éttermek. Legalább még egyszer átgondolhatjuk nem hiányzik-e valamink. Holnap ugyanis olyan helyre megyünk, ahol nincs semmiféle civilizáció, és ahonnan napokig nem létezik visszaút sem.

Aki a Denaliba lép szigorú szabályokat kénytelen elfogadni. A parkon átvezető út 148 km hosszú. Ennek azonban csak az első 24 km-ét lehet megtenni saját autóval. Ott ugyanis sorompó zárja el a továbbhaladás lehetőségét. Buszra kell szállni. Mindenkinek. Ez az egyetlen módja a parkon belüli utazásnak. Kivéve, ha valaki olyan szerencsés, mint mi.

Attila ugyanis a Teklanika River kempingjében foglalt helyet, ami azt jelenti, hogy megtehetünk további 10 km-t saját autóval, az alábbi feltételekkel. Megérkezéskor le kell állítanunk az autót, és legalább három napon keresztül meg sem mozdulhatunk vele. Visszajönnünk sem szabad. A Teklanika kemping igazi fogalom a Denaliban. Teljesen nomád hely, ennek ellenére olyan nagy a túljelentkezés ide, hogy sorsolással döntenek arról ki lesz a szerencsés, aki felverheti itt sátrát vagy beállhat lakóautójával.

Rengeteget olvastam erről a helyről, és végtelenül boldog vagyok, hogy holnap megláthatom. Ma még a park szélén kell eltöltenünk az éjszakát, ugyanis a sorompón túli világba a belépőnk csak holnaptól érvényes.

A Denali Nemzeti Park

A Denali Nemzeti Park

Teklanika River kemping

Kora hajnalban már úton vagyunk. Gyakorlatilag egy teljes nap alatt tesszük meg az előttünk álló 24 km-t. Mindenhol megállunk, ahol észreveszünk valami szépet, amit érdemes lefotózni, és arról sem feledkezünk meg, hogy tűzifát vegyünk a látogatóközpontban. Általánosságban minden drága, de a tűzifa különösen, mondhatni aranyárban mérik. Mégis muszáj megvenni, mert a parkon belül szigorúan tilos a fagyűjtés. Ez is a szabályok közé tartozik.

Késő délután van, mire a lezárt sorompó elé érkezünk. Az út mellett apró fabódé áll, rajta egy stop táblával, oldalán pedig hatalmas amerikai zászlót lenget a szél. Az őrhelyből ranger lép autónkhoz, mire mi átnyújtuk neki a nemzeti park visszaigazolását, melyben az áll, hogy jogosultak vagyunk behajtani a Teklanika River kempingjébe. Megkapjuk a hölgytől a szükséges papírokat, és sok szerencsét kívánva felnyitja nekünk a sorompót.

Rendkívül boldogan hajtunk rá azt aszfaltról kavicsossá váló útra. A nap alacsonyan jár, szinte súrolófényekben tehetjük meg az előttünk álló nagyjából 10 km-t. Csiga tempóban haladunk, ki akarjuk élvezni az utazás minden egyes pillanatát. Van is mit. Egy hegyoldalban kapitális karibu bika teszi még emlékezetesebbé az odautat, de erről majd egy későbbi történetben. Majdnem este van mire a kempingbe érünk. Az este itt 22 óra körüli időpontot jelent, ekkortájt megy le ugyanis a nap. A sarkkörhöz való közelség miatt meglehetősen sokáig van világos. 

A kempingben az első lakóautóban találjuk a hostot. Ő az a személy, aki segít, és akihez fordulni lehet, ha baj van. De azt hiszem nincs az a gond, amivel hozzá fordulnék. Mert ha a baj kicsi, akkor minek forduljunk hozzá, ha pedig nagy, akkor meg nem nézem ki belőle, hogy ő az, aki segíteni tudna. Az egész ember egy rakás szerencsétlenségnek tűnik. Mint később bebizonyosodott első benyomásunk nem is állt messze a valóságtól.

Egyelőre nem tudjuk átadni magunkat a hely hangulatának, ugyanis hostunk nem is túl segítőkész. Azt mondja álljunk arra a beállóra ahova akarunk, de üres helyet úgyis alig fogunk találni.  Köszönjük. Nem foglalkozunk többet vele, hanem teszünk egy-kért kört az ismeretlen területen, és a kevés üres helyek egyikére beállunk. Annak nagyon örülök, hogy ez is pont egy olyan kemping, mint amilyen az amerikaiak többsége. Se kerítés, se közvetlen szomszédok, viszont a beállóhoz jár egy saját asztal padokkal és tűzrakóhely is.

A Teklanika river kemping

Beállónk a Teklanika river kempingben

Megállunk és leállítjuk autókat, amelyet csak napok múlva indíthatunk el újra. Itt vagyunk végre, a Teklanika-folyónál. Van még annyi időnk teljes sötétedésig, hogy felfedezzük a közvetlen környékünket. A kemping egy fenyőerdőben található. Nem messze van tőlünk valamennyi infrastruktúrája és kényelmi szolgáltatása, ami egy fúrt kútra szerelt csapot, egy élelmiszertárolót és pottyantós wc-t jelent. Ez minden. A másik irányban patak csörgedezik, zöld mohaszőnyegben. Ennek nem tudunk ellenállni, és addig-addig lépkedünk a köveken és mohapárnákon, amíg csurom vizesek nem leszünk.

Közben észre sem vettük mennyire lehűlt az idő, a vacsorát ezért már a lakóautóban fogyasztjuk el. A levegő azonban itt bent is egyre hidegebb. Evés után a hálózsákjainkba bújva beszéljük meg a másnapi programot.

Másnapra tervezzük a buszos kirándulást. Ez egy kötelező eleme az itt tartózkodásnak. Igazán sok kedvem nincs hozzá. Ha azonban végig szeretnénk járni az előttünk álló több, mint 100 km-t, akkor muszáj buszra szállnunk. A buszos kirándulással több bajom is van. Egyrészt az ide érkező látogatók 99%-a csak így fedezi fel a területet, ami elég elszomorító. Másrészt 8-12 órán keresztül egy busz ülésébe süppedni a Denaliban rendkívül kiábrándító. Szerencsére azonban voltak nagyon szép pillanatai is a buszos kirándulásnak, de ne szaladjunk ennyire előre. Természetesen megértem, hogy sokaknak tényleg a buszos út jelenti a vadonbeli kirándulást, főleg a biztonságossága miatt.

A gleccserfolyó

Első hajnalunk rendkívül kellemetlen meglepetést tartogat. Átkozottul hideg van, még a leheletünk is látszódik az autóban. Az éjszaka második felétől többször arra ébredtem, hogy fázom. A hálózsák, amit használok +5°C-ig biztosít komfortérzetet, de most didergek benne. Igyekszem is minél hamarabb felöltözni, persze ilyenkor semmit nem találok.

Igazából Attilát sajnálom. Hálózsákja +10°C-ra van optimalizálva. Ő gyakorlatilag jéggé fagyott az éjjel. Az első pillanatban, amikor ránézek olyan ábrázatot vág, hogy nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Persze ez utóbbi mellett döntök, nemhiába vagyunk olyan jó barátok. Szerencsére azért nem hűlt ki, bár állítása szerint rendkívül közel volt hozzá.

A hajnali szürkületben a Teklanika-folyó völgyében túrázunk. Nem kell sokat gyalogolnunk, szinte alig hagyjuk el a kemping területét, a fák közül kilépve máris felbukkan a folyóvölgy. Hatalmas. Száz méteres nagyságrendben lenne mérhető a teljes szélessége. Igaz most a víz vissza van húzódva egy kisebb területre, és sok apró ágra vált szét, de még így is kegyetlen, vad folyó benyomását kelti.

Színe fehér és szürke, igazi gleccserfolyó. Vízében nemhogy pisztrángok nem úszkálnak, de még a legalacsonyabb szintű életnek sincs nyoma. A gleccserfolyó ugyanis olyan ásványi elemeket mos ki az itteni kőzetekből, amelyek megakadályozzák vízében az élet fennmaradását. Ez a fajta sterilitás azokon a területeken a legszembetűnőbb, ahonnan most levonult a víz. Itt olyan a folyómeder, mintha nem is a Földön lenne. A szürkéskék, finom agyagszerű üledékben gyönyörű fodrozódó formákat mos ki a víz, amelynek egyes részei szárazulatra kerülnek, más részeit hártyavékony nedvesség fedi, míg a mélyebben fekvő barázdákat kristálytiszta víz tölti ki.

A homokos, sáros részeken nagyon könnyű elsüllyedni, ezért kőről-kőre ugrálunk, és próbáljuk nem eláztatni bakancsunkat, amelyet egész nap viselni fogunk a buszos út során. Igaz ott akár még le is vehetjük.

Vadat sajnos nem látunk, csak egy jávorszarvas friss lábnyomába botlunk bele. Meg egy állványon levő fényképezőgépbe. Valaki az éjjel sarki fényt fotózott - merthogy az is volt -, és itt kint hagyta a gépet. Ideje azonban indulnunk, 8 körül érkezik a busz, amivel menni szeretnénk.

Teklanika gleccserfolyó

A Teklanika gleccserfolyó völgye

Busszal a Denali Nemzeti Parkban

A Denali Nemzeti Parkban kétféle busz jár. A zöld színű és a többi. A zöld színű buszok különlegesek. Csak befelé kell jegyet venni rájuk, visszafelé már ingyen visznek. Bárhol felveszik a túrázókat, ha van rajta hely, csak le kell inteni őket széles karmozdulatokkal. Óránként egy ilyen busz közlekedik. Tehát aki leszáll róluk, az minimum egy órát a vadonban fog tölteni. Mi is a zöld buszt várjuk a Teklanika River buszmegállójában.

A többi busz (leginkább vajszínű) viszi a kényelmes, gazdag turistákat. Nekik fenntartott helyük van, előre összeállított programot kapnak, és olyan sokat fizetnek ezért, hogy szerintem még a medvével is előre le van beszélve mikor és hol kell megjelennie, hogy a buszon mindenki elégedett legyen. Kapnak egész napra ételt, frissítőket és egy animátor reggeltől-estig szórakoztatja az utazóközönséget. Nem tudnék elképzelni olyan helyzetet, hogy felüljek egy ilyen buszra, de el tudom fogadni, hogy valakinek pont ez tetszik. Mi türelmesen várjuk a fapados zöld buszunkat, és bízunk benne, hogy van még rajta hely számunkra is.

Itt is van. Megáll, kinyílik az ajtó. A sofőr elkéri az előre megváltott jegyünket, amely a Wonder Lake-ig szól, ez ugyanis mai túránk végcélja. Hely van, még válogatni is tudunk. Beülünk leghátulra a bal oldalra. Ez fontos, mert az összes látnivaló - a felbukkanó állatokat kivéve - a bal oldalon lesz.

Azt hiszem sikerült kifognunk a Denali legjobb buszsofőrjét, legalábbis ami az egyéniségét illeti. Bear-nek (medve) hívják, tisztességes, anyakönyvezett nevét sosem tudtuk meg. Két méter magas, veterán katonát kell elképzelni, amolyan favágószakállal, medvéhez illő mély, dörmögő hanggal. Folyamatosan beszél a busz mikrofonjába, onnan tudjuk, hogy a haditengerészetnél szolgált. Nagyon jól vezet, amire nagy szükség is van, mert rendkívül veszélyes és időnként ijesztő hágókon visz át a kavicsos út.

A zöld busz a Denali Nemzeti Parkban

A zöld busz a Denali Nemzeti Parkban

Alig van felhő az égen, a buszos utazás pedig lélegzetelállítóan szép tájon vezet. A tajga növénytársulásból indulunk, és ahogy egyre beljebb haladunk, úgy veszi át az erdő helyét a fák és bokrok nélküli, talajszintű növényzet, azaz a tundra. Szeptember eleje van, ez itt már az ősz időszaka. Elvileg a tundrának ilyenkor rozsdavörösnek kellene lennie, helyette minden fakóbarna. De hogy az amerikaiak mennyire jók marketingben a következő példa is bizonyítja.

Azt mondja Bear, hogy ilyenkorra a növényeknek már rég vörösre kellett volna színeződniük. Ti viszont különösen szerencsések vagytok, ugyanis az idén kimaradt a vörös fázis, és egyből azt láthatjátok milyen amikor bebarnul a tundra a tél előtt. Ilyen csak 10 évente van, és ti most láthatjátok. Köszi! Azért a vöröset is szívesen megnéztem volna! De szerencsére volt is rá lehetőségünk, csak nem itt, hanem párszáz mérfölddel odébb a Denali Highway-en, ami nevével ellentéteben nem a Denali Nemzeti Parkban van.

Ha valaki nem természetfotókat, hanem csak emlékképeket szeretne készíteni, akkor állatok tekintetében sem lehetett oka panaszra. A nap során láttunk alaszkai vadjuhokat, karibukat, jávorszarvasokat és persze medvéket. Mégpedig nem is akármennyit. Grizzlyből szám szerint 12 db jutott a napra. Nekünk ez inkább csak a szívünket fájlalta. Micsoda gyönyörű képeket csinálhatnánk, ha ott lennénk a medvék közelében! De nem szállhatunk le a buszról. A szabály ugyanis, ha a busz nagyvadat vesz észre, tilos leszállni annak 800 m-es környezetében. Ezzel mondjuk maximálisan egyetértek, mert csak így tudják megvédeni az állatokat a turisták zavarásától. Ez a nap számunkra nem a nagyvadfotózásról szól, így felfogom inkább buszos kirándulásnak.

Egy hegytetőre érve a busz egy emberként hördül fel. Az ok, hogy az ablakon át feltűnik a Denali csúcsa, mégpedig szinte karnyújtásnyi távolságra. Persze ez csak illúzió, hisz a Föld legnagyobbnak látszó hegye van előttünk, így nem meglepő, hogy oly közelinek tűnik. A távolsága a valóságban még majdnem száz km. Monumentális, leírhatatlan, lefotózhatatlan. Bear le is állítja a buszt és egy menetrenden kívüli pihenőt iktat be. Gondosan kiékeli a kerekeket az igencsak meredek lejtőn, hogy leszállhassunk és élvezzük ezt a felejthetetlen látványt.

A park egyetlen útja lélegzetelállítóan szép tájon vezet

A park egyetlen útja lélegzetelállítóan szép tájon vezet

Az út további részén szinte végig az ablakon keresztül gyönyörködhetünk a 'magas hegy' látványában, egészen addig, amíg néhány óra múlva meg nem érkezünk úticélunkhoz, a Wonder Lake-hez. A Wonder Lake az útikönyvek, fotók, élménybeszámolók alapján nevével egyezően csodás hely. Kristálytiszta tó a tundrán, előterében dús füvet legelésznek jávorszarvasok, amelyek néha bele is gázolnak a vízbe. A hátteret mindehhez pedig a Denali adja.
A valóságban is ilyesmi, egy valami azonban hiányzik a beszámolókból. A tömeg. Olyan kis helyen koncentrálódnak itt az emberek, hogy perceket kell várnom, hogy az előttem haladók után találjak egy akkora szabad területet, ahol senki sem tolakszik be a személyes zónámba. És mivel ide buszok szállítják az embereket, így rendkívül sokan vannak, ráadásul olyanok, akiknek a kondíciója nem megfelelő egy tundrai túrára, őket kerülgetni pedig nem egy nagy élmény. Összességében azonban felejthetetlen élmény volt a buszos kirándulás a Denaliban.

A ranger túra

Amennyire nem volt kedvem a buszos kiránduláshoz, legalább annyira vártam a ranger túrát. Olyasvalakivel túrázni, aki nagyon ismer egy területet mindig rendkívüli élményt jelent, de ha az illető még hivatásos is, egy igazi amerikai Park Ranger, annak nagyon jónak kell lennie.

Az USA-ban a Park Rangereket nagy tisztelet övezi. Köszönhetik ezt tiszteletet parancsoló tudásuknak és példamutató segítőkészségüknek. A saját szememmel láttam olyan rangert, aki kereket cserélt egy házaspár autóján az út mellett a porban. Nem mellesleg pedig oktatási és tudományos tevékenységet is ellátnak.

A mi túravezető rangerünket Briannek hívják. 35 körüli, első ránézésre tartózkodó, kissé karót nyelt fickónak tűnik. Megismerkedésünk után barátságosabb és segítőkész is, de a kellő távolságot mindenkivel szemben megtartja.
Korábban a Yellowstone Nemzeti Parkban szolgált, onnan helyezték át ide a Denaliba. A rangereknek ugyanis nincs állandó helyük. Olyanok, mint a katonák, kivezényelhetik őket gyakorlatilag bárhova az USA-n belül. Elhivatott emberek. Az ő feladatuk az USA természeti és történelmi értékeinek megőrzése.

Korán reggel van, és újra a zöld buszon ülünk. Ez szállít bennünket túránk kiindulópontjára. Összesen 12-en szállunk le róla, Brian, hét német, két kaliforniai és mi ketten. A németek nem tűnnek nagy túrázóknak, viszont magabiztosak és rendkívül lelkesek. A két kaliforniai pedig úgy néz ki, mintha egy divatlapból léptek volna ki.
De most nincs idő egymás méregetésére. Brian kört formáztat velünk, és tart egy rövid oktatást. Mindenki figyel, érezzük a súlyát, jól tudjuk, hogy az elhangzott információk akár az életünket is megmenthetik, ha olyan helyzetbe kerülünk.

Először a napi programról beszél. Ma a Cathedral Mountain egyik csúcsát fogjuk megmászni. Napokkal ezelőtt, amikor feliratkoztunk, több különböző nehézségű túrákra lehetett jelentkezni. Természetesen mi a legnehezebbre vállalkoztunk. Teljesen ingyenes, viszont mindenkinek csak egyetlen lehetősége van túrán részt venni.
A túra célja a nagyszerű élményt adó programon kívül, hogy megismertesse a résztvevőkkel hogyan kell viselkedni a vadonban. Persze mindenki arra kíváncsi mit tegyünk, ha jön a medve. De Briannek jól fel van építve a mondanivalója, és mire a medvéhez ér már mindenki úgy retteg mindentől, hogy a medve már csak apró ráadásnak tűnik a Denaliban ránk leselkedő ezernyi veszélyre.

Meglepett például, hogy a jávorszarvas sokkal gyakrabban támad emberre, mint a grizzly. Volt olyan része a Denalinak, ahol nem is lehetett túrázni a jávorszarvasok miatt. Pont most van a párzási időszakuk, és ilyenkor a bikák különösen agresszívek. Gondolkodás nélkül nekirontanak az embernek. Ha jávor támad meg bennünket, akkor az a lényeg, hogy szaladjunk szét a szélrózsa minden irányába, mégpedig lehetőség szerint cikk-cakkban futva. Ezt az állat nem tudja követni, és egyébként sincs benne vadászösztön, beéri azzal ha látja hogy ő a domináns mi pedig megfutamodunk.

Az újabb meglepő veszélyforrást a folyók és patakok jelentik. Itt ugyanis nincsenek hidak, az előttünk álló akadályon át kell gázolni. Megesik, hogy a túrázók rosszul mérik fel egy patak erejét, valamint mélységét, és vízbe fulladnak. De az sem veszélytelen ha csurom vizesek lesznek, mert a jéghideg vízből kikecmeregve a hideg időben nem lehet megszáradni és felmelegedni, a kihűlés pedig néhány óra alatt is végzetes lehet. Azt pedig tapasztalatból mondom, hogy egészen más átkelni egy patakon a Bakonyban, mint a Denaliban. Az a tény, hogy esetleg 100 km-en belül nincs emberi település és segítség, még a térdig érő vizet is veszélyessé teheti. A mi túránkon az egyik német lány kis híján bepánikolt egy patak közepén, pedig csak néhány métert kellett volna már megtennie, hogy a túlpartra jusson. Rangerünk határozott fellépésének volt köszönhető, hogy ki tudta mozdítani társunkat a holtpontról. De most kanyarodjunk vissza az induláshoz.

A túravezető első feladata a felszerelés ellenőrzése. Mindenki csak megfelelő cipőben és ruházatban vághat neki a túrának, a hátizsákban pedig kötelező darab a száraz pulóver, esőkabát, meleg zokni, továbbá megfelelő mennyiségű víz és élelem, lezárt dobozokban. Mindezt előre tudtuk, meg is van minden hiánytalanul. Azonban már itt kiderül, hogy medvespray csak a rangernél és nálunk van.
Brian szerint ez elég is, mert ha medve támadna ránk, minél közelebb kell lennünk egymáshoz. A csoportosulás az egyik legjobb védelem medve ellen, és ha hármunknál van spray az már biztosan elég ahhoz, hogy megállítsunk egy grizzlyt.

Egy darabig a busz nyomát követjük, majd letérünk. Út azonban egy szál se. Sűrű bokrok és aljnövényzet mindenütt, ráadásul pár emelet szintkülönbséget kellene lefelé ereszkedni. Először azt hiszem csak vicc, de látom Brian arcán, hogy ezt komolyan gondolja, a németek pedig rémült arccal elindulnak lefelé. Tulajdonképpen most már örülök az átjárhatatlan sűrűnek, mert egy sima úton itt tuti nem mernék lemenni olyan meredek. Végül sikerül mindenkinek épségben lejutnia. A tekintetekből ítélve ilyen megpróbáltatásokra senki sem számított.

Az első riadalomra Brian újabb kört formáztat velünk, majd megkérdezi a nevünket. Bemutatkozunk, mire Brian visszamondja valamennyiünk keresztnevét hibátlanul. És még a túra végére sem fejeltette el. Hogy ezt hogyan csinálta nem tudom, mindenesetre mindenkit lenyűgözött vele.

Órákon keresztül gyalogolni a tundrán nem könnyű. Út híján mindenki megy, amerre lát. De nemcsak emiatt kell a susnyásban gázolni. Egy újabb szabály, hogy a Denaliban túrázva nem szabad libasorban menni. Azzal ugyanis ösvényeket hoznánk létre, amivel már az ember formálná a tájat. Kíméletlenül ránk is szól túravezetőnk, ha valaki a könnyebb lépések reményében más nyomába teszi a bakancsát. Ha pedig mindez nem lenne elég nehezítés, ráadásként minden egyes lépésnél centimétereket sűllyed bakancsunk a tundra mohaszőnyegén.

Ilyen egy lépés a tundrán

A másik különös dolog, hogy kifejezetten hangoskodva kell menni. Főleg beláthatatlan völgyek, bokros részek előtt. Gyakran hangzik el Brian szájából a hey bear kiáltás. Eleinte szokatlannak tűnik, és elég idiótán érzem magam, amikor ímmel-ámmal hébear-ezek, csak mert kell. Aztán napokkal később a félszeg motyogást felváltotta az életben maradás ösztöne, és olyan hangosan figyelmeztettük az esetlegesen előttünk pihenő medvét, hogy az talán még száz méterre is elhallatszott. Mert erről szólt ez az egész. Idejében felhívni a medve figyelmét, hogy ember tart arra. Az esetek többségében ez elegendő, mert a medve arrébb áll vagy legalábbis megmutatja a magát, és az ember térhet ki előle. Az igazán veszélyes szituáció akkor fordul elő, amikor egy ember váratlanul meglepi a medvét, és az már inkább támad, mint elmegy.

Túra közben Brian megmutatja melyik bogyó ehető, és melyiket kell kerülni. Se szeri se száma itt a különböző berry-knek. Az én kedvencem a blueberry. A medvék is ezekből lakmároznak ilyenkor.

Feljutunk a Cathedral Mountain egyik csúcsára, a tetején megebédelünk, Brian közben a rangerek életéről mesél. Erősen fúj a szél, nem túl kellemes az idő idefent. A látvány azonban mindenért kárpótol. Alattunk körös-körül az alaszkai tundra, melynek végtelenségét csak a Denali hatalmas csúcsa töri meg.

Visszafelé egy másik útvonalat választ vezetőnk. Fáradtan, szótlanul, egyet-egyet kiáltva lépkedünk előre. Késő délután van, mire visszakapaszkodunk arra a kavicsos útra, ahol csapatunk leintheti a soron következő zöld buszt. Attilának és nekem azonban még nem ért véget a mai nap. Megköszönjük Briannek a nagyszerű élményt, búcsút intünk alkalmi túratársainknak, mi ugyanis folytatjuk tovább gyaloglásunkat. Társaink csodálkozva néznek ránk. És hogy egy ilyen túra mennyire össze tudja kovácsolni az embereket mi sem bizonyítja jobban, mint amikor ők már buszon ülnek, és lassan elhúznak mellettünk, egy emberként integetnek nekünk az ablakon.

Hogy az előttünk álló kilóméterek nem voltak izgalmasak azt azért nem mondanám, de tény, hogy semmi különös nem történt, még állatot sem láttunk. Ez volt az első túránk a Denaliban, és nagy volt a megnyugvás, amikor néhány órával később a hátunk mögött feltűnt egy zöld busz, amely még sötétedés előtt visszavitt a Teklanika River kempingjébe, hogy aztán az éjjelt ne pihenéssel, hanem sarki fény fotózással tölthessük.

A Denali Nemzeti Park képekben: