A karibu, azaz a rénszarvas

A karibu megfelelője Európában is megtalálható, csak nálunk rénszarvas néven ismerjük. Sok különbség van azonban az alaszkai és európai alfaj között. Az egyik, hogy Európában rénszarvas már nem él szabadon. Háziasították a lappok, és csordákban terelgetik őket a pásztorok. Ha van valahol szabadon kóborló példány, az valószínűleg csak elszökött gazdájától.

Biztosan sokan emlékeznek arra a nagy port kavart hírre, hogy országunk egyik vezető politikusa agyonlőtt egy rénszarvast svédországi vadászatán. Pedig a szóban forgó rénszarvas nem lehetett más, mint egy háziállat. Bizonyára nem lehetett komoly vadászat. De megnyugtatok mindenkit, az alaszkai karibut terítékre hozni sem nagyobb teljesítmény. Ez az állat annyira bamba, hogy 20 méterre is minden különösebb gond nélkül meg lehet közelíteni, az embert pedig meg sem próbálja megtámadni.

Karibuvadászat

Hogy akkor miért szeretik Alaszkában mégis a vadászok? A húsáért. Azt mondják nagyon finom, és sokféleképpen el lehet készíteni, egykor pedig a túlélést jelentette az aranyásóknak. Mi is megkóstoltuk. Egyszer karibuburger formájában, bár ne tettük volna. Két napig éreztük szánkban a burger borzalmas ízét. Egy darabig a húsra sem tudtunk ránézni. Egy másik alkalommal karibuból készült sültkolbászt ettem egy reggelizőhelyen. Az isteni finom volt. Szóval egyelőre nem tudom eldönteni, tényleg finom-e a karibuhús. Alaszkában mindenesetre nagyon szeretik.

Széchenyi Zsigmond teljesen el volt borzadva, amikor karibura vadászott. Azt találta ugyanis, hogy a helyi vadászok nem az erdőben lesnek, cserkelnek karibura, hanem egy főút közelében megvárták amíg az állat átkel az úton, majd ott helyben agyonlőtték. Levágták fejüket, amit félredobtak trófeástul az árokba, csak a húst vitték magukkal. Egy mészárszék volt az egész út. Persze el lehet azon vitatkozni mi morbidabb, a húsáért leölni egy állatot, és elhajigálni a fejét, vagy a fején található szobadíszért célbalőni egy bamba vadra. Egy biztos, karibura vadászni nem nagyobb teljesítmény, mint tehénre vagy birkára lövöldözni, csak hát a karibu számunkra nagyon egzotikus helyen él, ettől pedig már vadászteljesítmények tűnik a trófeája.

Na meg szép is, mit szép, gyönyörű a karibu agancsa. Ráadásul az egyetlen szarvasféle, amelynek a nőstény egyede is visel agancsot, igaz sokkal kisebbet, mint a hím. A karibu bika agancsa hatalmas, impozáns. Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy könnyű elejthetősége ellenére a vadászemberek szívesen látják gyűjteményükben.

Karibu a Denali alatt

Sosem láttam még karibut a vadonban, de nagyon vártam a vele való találkozást. Mindig olyan barátságos állat formájában élt bennem, és mint kiderült tényleg ilyen.

Hajnalban autózunk a Denali Nemzeti Park aszfaltján. Egyetlen felhő sincs az égen, ragyogó napsütés mindenfelé, a szélvédőn kinézve pedig sokszor a Denali havas csúcsát látjuk a távolban. Autóssal alig találkozunk. 10 mérföldes sebességgel araszolunk, sokszor megállunk, és a tájat távcsövezzük, állatot azonban sokáig egyet sem látunk.

Most a távolban mintha valami mozogna. Szarvasnak tűnik, de még ebben sem vagyunk biztosak. Majnem fél óra telik el mire kiderül, egy karibu van több száz méternyi távolságban. Két lehetőségünk van. Vagy bevárjuk itt, bízva abban, hogy erre tart, vagy megpróbálunk elékerülni. Nem ismerjük még egyáltalán a karibut, nem tudjuk mire hogyan reagál, ezért várakozóállásba helyezkedünk. Leülünk egy domboldalba, és távcsövön keresztül figyeljük az állat útját. Folyamatosan felénk tart, ez bíztató. Furcsa, de ezek a reményekkel teli percek, amelyek sokszor órák is lehetnek, pillanatoknak tűnnek csak.

A nap egyre feljebb kel, de még szépek a fények, és lassan közben az élet is beindul körülöttünk. Néhányan már minket figyelnek, hogy mi mit figyelünk. Nagy tömeg szerencsére nem jön össze körülöttünk. A karibut sokszor szem elől veszítem a magas tundrai növényzetben, néha pedig fenyőfák takarják el percekre. Ilyenkor hevesebb szívdobogással kísérve pásztázom a tájat, hol bukkan fel ismét. De csak jön rendületlenül, már szabadszemmel is jól látni, lassan kezd fotótávolságba érni, elkezdek készülődni.

Annyira a karibura koncentrálok, hogy nem is tudatosul bennem, a szarvas hátterébe a Denali csúcsát komponálom. Exponálok. Karibu a Denali alatt. Fantasztikus kompozíció, ilyen ritkán adatik meg.

Ahogy az állat közelebb kerül, felénk figyel, de nem zavarjuk. Bőgni kezd, hangot azonban nem ad. Sehol nem olvastam, hogy a karibu bőg, de többször egymás után is megteszi, hang azonban egyszer sem jön ki a torkán. Sikerül lefotózni is. Magyarországon hány évembe került, hogy nagyon rossz fényviszonyok közt bőgő szarvast fényképezzek, itt meg a Denali előtt sikerül, ráadásul fényes nappal. Hihetetlen. Nem sokat időz előttünk. Éppen csak megmutatta magát, máris távolodni kezd. Nem megyünk utána, az már üldözés lenne. Egyébként is jól sikerültek a felvételek, legalábbis azt kihoztuk belőle, amit lehet.

A komoly karibu bika

A reggeli karibukaland után azt hittem ennél jobb már nem lesz, ám másként alakult. Késő délután van. Ráhajthatunk a nemzeti park lezárt útjára, hogy az előttünk álló 10 km kövesúton elérjük a Teklanika River kempingjét. Itt fogjuk az elkövetkező napokat tölteni. De csak egyszer mehetünk végig ezen az úton. A szabályok szerint ugyanis azok a szerencsések, akik beléphetnek saját járművön a sorompón túlra, azoknak el kell fogadniuk, hogy csupán egyszer tehetik meg, és legkevesebb három napon keresztül nem indulhatnak vissza a járművükkel. De tíz km nagyon sok, kell hogy lássunk valamit útközben.

A táj egyszerűen gyönyörű. Tényleg azt érzem, hogy soha ilyen szép, különleges helyen nem jártam még. Ez az igazi tundra. Tulajdonképpen már az sem érdekel, hogy egyetlen állat sem bukkan fel, így is tökéletes, kiélvezem minden pillanatát.

Mígnem karibu bika tűnik fel nem messze a hegyoldalban. El sem akarom hinni. Ez életem második karibuja, de az már messziről is jól látszik, hogy komoly bikáról van szó. Azonnal leállítjuk az autót, és gyors, de óvatos léptekkel megindulunk felé. 200-300 m-t kell megtennünk, ami rendkívül izgalmas. A bika nem mozdul a közeledésünkre. Már csak 20-30 m-re vagyunk tőle, de meg sem moccan. Még a fejét sem fordítja felénk, teljesen közömbös. Fotózzuk ahogy csak tudjuk. Barkás az agancsa, viszont gyönyörű szép. Méltóságteljesen áll a tundrán a nagy karibu bika, és csak méterekre vagyok tőle.

Közben látom, hogy turistabusz áll meg az úton, és az emberek távolról fényképezik a karibut, a mi karibunkat. Szegények aligha tudnak úgy komponálni, hogy mi ne legyünk benne. De őszintén szólva nem ez az az ok, ami távolodásra késztet bennünket. Két szabályt ugyanis súlyosan megszegtünk. Egyrészt közelebb vagyunk az állathoz, mint amennyire lehetne. Másrészt ki sem szállhattunk volna autónkból, mert ha valaki nagyvadat vesz észre az autójából, akkor nem lehet kiszállni annak 800 m-es környezetében. A mi autónk pedig ott áll a busz mellett. És mivel a turistabuszt is nemzeti parkos alkalmazott vezeti, ezért nagyon tartottam tőle, hogy rangert küld ránk. Ez pedig egész biztosan egyet jelentett volna a parkból való kitiltással, a pénzbüntetésről nem is beszélve. Megúsztuk.

Az alaszkai jávorszarvas

Bár jávorszarvasok ugyanúgy élnek Európában, mint Alaszkában, a különbség köztük még nagyobb, mint a karibuk és rénszarvasok esetében. Az alaszkai jávorszarvas ugyanis Földünk legnagyobb méretű szarvasa, és agancsának nagysága is leköröz minden más alfajt vagy szarvasfajt.

A hatalmas test pedig kegyetlen erőt rejt magában. Egy jól megtermett grizzly sem mer összetűzésbe kerülni egy kifejlett jávorszarvassal. Még egy nősténnyel sem, különösen ha borjai vannak. Mellső és hátsó lábaival is halálosat tud rúgni, a bika pedig még agancsával is fel tud öklelni szinte bármit vagy bárkit. Ez a komoly erő pedig meglehetősen agresszív viselkedéssel is párosul. Alaszkában a legtöbb állat okozta támadást jávorszarvasok követik el. Különösen igaz ez a párzási időszakukra, amely épp most zajlik, szeptember közepén. 

A Denali Nemzeti Parknak most is vannak látogatók elől lezárt részei, mert a bikák azon a területen nagyon agresszíven viselkednek, és gyakran kerültek összetűzésbe emberekkel.

Ha a jávorszarvas rátámad az emberre azonnal futni kell. A szarvas ugyanis megelégszik azzal, hogy elijeszti vélt ellenfelét. Mivel nem ragadozó, ezért nem követi. A baj akkor következik be, ha a jávor olyan közel van, hogy néhány lépés után eléri az embert, mert akkor rendszerint vagy felökleli vagy megrúgja. Főleg ezért sem szabad túlságosan közelmenni hozzájuk. És ezt nemcsak a nemzeti park munkatársai kérik, hanem helyi vadászok is ugyanezt tanácsolják. Érdemes tehát észben tartani!

Remények és lehetőségek

Csupán két hétre érkeztünk Alaszkába. Ezalatt a rövid idő alatt mégis szeretnénk grizzly medvéket, sarki fényt, Denalit, tundrát, karibut és kapitális jávorbikát is fotózni. Mindez természetesen lehetetlen. Főleg mert a legjobb élőhelyeik annyira különböznek egymástól.

A Denali Nemzeti Parkban sajnos egyre ritkábban tűnik fel jávorszarvas, a nem védett, de megközelíthető egyéb tundrai területeken pedig az intenzív vadászat miatt gyakorlatilag lehetetlenség már megfigyelni. Az általunk bejárt területen jávorszarvas ma legnagyobb eséllyel Anchorage környékén fotózható, ahol a fenyőerdők jelentenek számukra menedéket a vadászat elől. Itt azonban összesen csak másfél napot tudtunk eltölteni, így a kapitális jávorbika legközelebbre maradt. Azért így is nem kevés szép jávoros történetben volt részünk.

A legizgalmasabb jávorszarvas cserkelés

Van egy találkozás, ami kiemelkedik a többi közül, sőt életem egyik legnagyobb fotósélménye.

Jávorbikát veszünk észre egy nyiladékban, tőlünk párszáz méternyire. Nem túl szép agancsú bika, de ez az utolsó napunk, örülök, hogy legalább ezzel összehozott még a sors. Első és utolsó alaszkai napunkon is jávorszarvast fotózhatunk.

A bika látja, hogy közeledünk felé, erre visszahúzódik az erdőbe. Ez a lehető legrosszabb forgatókönyv. Egyrészt ott már nem lehet fotózni, másrészt nem fogjuk időben észrevenni, ha ránk akarna rontani.

Mégis úgy döntünk megnézzük közelebbről. Bár nem tudom miben bíztam, hogyan tudnám így lefotózni. Valószínűleg inkább csak a kalandvágy mondatta velem, hogy menjünk tovább.

Azzal győzzük meg magunkat és egymást, hogy a szarvas nem fog lesben állni az erdőben és ránkrontani, amikor elérjük. Legalábbis ez teljes képtelenségnek tűnik. Közben csendben oda is érünk. A szarvas nem ront ránk, sőt híre-hamva sincs már. Elment, ennyi volt. Aztán felcsillan a remény. A nyiladék túloldalán jávorszarvas tehén legelészik a fűben. Sokkal nyugodtabbnak tűnik,  mint a bika, fel sem kapja ránk a fejét. Ez sem lehet messzebb 200 méternél. Azonnal rácserkelünk.

Nem tűnik idegesnek, pedig gyorsan csaljuk a métereket. Amikor nagyon figyel lelassítunk, sőt néha megállunk, hogy szokja a távolságot. Ám ahogy közeledünk egyre nyugtalanabb lesz. 50-60 méternyire ő is úgy dönt visszatér a sűrűbe. Erre megtorpanunk és mozdulatlanná dermedünk a fűben. A csel beválik, újra előjön az erdőből és legelészik. Látszik, hogy most már sokkal óvatosabb, folyamatosan menekülésre kész, és egy pillanatra sem veszi le a szemét rólunk. Nagyon lassan egyre közelebb kerülünk hozzá. A fűben gugolva lépkedünk előre centiről-centire. Attila megáll 20-30 méternél, én tovább megyek. Az állat már semmit nem csinál, csak engem figyel. Olyan közel vagyok hozzá, hogy nem tudok szép képeket komponálni, sőt a fény sem jó irányból esik rá. De nem foglalkozom vele, mert ez már csak kaland. Vajon mennyire fog közel engedni magához? Alig 10 méter már csak a távolság. Szinte biztos vagyok benne, ha ebből a távolságból támadást indít, esélyem sem lesz. Bizalmatlanul méregetjük egymást és próbáljuk értelmezni a másik mozdulatait. A jávorszarvas kinyújtott nyakkal, lehajtott fejjel áll előttem, tekintete pedig egyenesen a szemembe mered. Ezek azok az átélt pillanatok, amiért annyira szeretek a természetben fotózni.